Minden szó róla szól

 

Írtam egy könyvet. Az Istenről szól. Meg tizenkét év drogozásról. Az alkoholról, a marihuánáról, az LSD-ről, az amfetaminról, a heroinról, a Cuki Színes Pirulákról, a nitrohigító cellspeciálról, és a Függőség Szürke Zónájáról. Az elvonásról. Az Isten hiányáról.

 

Nemrég elgondolkoztam azon, milyen lenne megtérve anyagozni.

Mielőtt megtértem, már azelőtt találkoztam az Istennel, konkrétan a Népszínház utcában, és remekül elbeszélgettünk. Be voltam állva és már másfél hete mentem. Nem emlékszem mit mondott, csak arra, hogy a Nagy Keresztről magyarázott és világított a haja.

Az Isten nélküli világban a legnagyobb személyes örömérzetet a Különlegesen Veszélyes Addiktív Kábítószerek adják. Nincs olyan emberi tevékenység (az orgazmust is beleértve), ami felérne a fless-sel, a drogos tapasztalattal. Természetes, hogy megjelent a kísértés megtérésem után is: milyen lenne így, Isten örömével és bizalmával eltelten még plusszban anyagozni is, az Isten kegyelmét megtoldani némi vegyileg szintetizált, pakettben elérhető örömcsomaggal.

Nem volt komoly kísértés, de kísértés volt.
A világ illúziója bepróbálkozott az Isten Valóságán.

A most megírt könyvben végig jelen van az Isten. Még ha éppen nem is róla van szó a szövegben. Hanem arról, hogy milyen érzés lopni, csalni, hazudni, vetíteni. Arról, hogyan válik valaki függővé. Arról, hogy milyen érzés elmenni egy csávóval, kizárólag azért, hogy amíg zuhanyzik, kiürítsem a pénztárcáját. Arról, milyen érzés kipakolni a pecóját annak, aki éppen befogadott. (Normál melóval elég nehéz megkeresni a pénzt arra, hogy tápláljuk a Függőség Majmát. Csak, hogy ne legyenek illúziók senkiben.)

Arról, milyen leállni, milyen egy év terápia vidéken. Nem azért álltam le, mert én Istent kerestem volna. Nem azért akartam leállni, hogy jobb ember legyek. Nem azért akartam leállni, hogy normális életet éljek. Azért akartam leállni, mert gyáva voltam, mert belefáradtam, mert haldokoltam. Menekültem, mint egy szűkölő állatka.

Belefáradtam az állandó stresszbe. A rosszullétbe, abba hogy haldoklok. Abba, hogy totális csőd minden, hogy megöl a ZÓNA, a folyamatos hallucinációk, a hangok, és nem tudok meghalni, hiába szeretnék, de gyáva vagyok élni is, nem tudok már lopni se, lehúzni senkitől semmi pénzt, kikerülnek a cigánygyerekek is. Élőhalott vagyok. Elvonásról elvonásra vergődök és szippant be a Fekete Lyuk. El kell mennem innen. Akárhová.

Nem volt könnyű megírni. Egyáltalán nem. Újraélni mindent, aztán szöveggé formálni, és imádkozni közben, hogy mindennek legyen valami Értelme is. Írni egy történetet, ami annyiban egyedi csak, amennyiben minden személyes történet az. Szavakba önteni és megformálni az élményeket, a folyamatokat, az embereket, az emlékeket.A megtérésemet, az Isten valóságának az elfogadását. Megélni a Názáreti Ács áldozatát, a bűnök bocsánatát és az örök életet.

Próbáltam leírni azt, hogy mi nekem az Isten. Mit jelent vele találkozni egy igazoltatás során.
Nem sikerült. Istent nem sikerült úgy szavakba foglalni, ahogy megélem az Ő kegyelmét nap mint nap. Ő az első és végső szó, a Logosz, az Ige. Minden szó róla szól.

Szóval, miért is teremtette Isten a kábítószert?
Van néhány tippem.
De erről majd később.

A szerző Drognapló című könyve idén jelenik meg a Jószöveg Műhely Kiadó gondozásában.

Forrás: mindennapi.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr203304303

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.