„A tölcsér legmélyén már csak az éljek vagy ne éljek kérdése van”


Magyarország az öngyilkosságok tekintetében még mindig az élbolyban van, a statisztikai adatok szerint körülbelül háromezer ember hal meg így évente, az öngyilkossági kísérletek száma ennek akár a tízszerese is lehet – mondta el az MNO-nak dr. Farkas Ágnes. A Péterfy Sándor Utcai Kórház krízisintervenciós osztályának főorvosával az öngyilkosság figyelmeztető jeleiről, a depresszió gyógyításáról, a fiatalok veszélyeztetettségéről és alkoholproblémáiról is beszélgettünk. Interjúnk.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Milyen tendencia figyelhető meg az elmúlt években hazánkban és a világban, több öngyilkosság történt?
– Jól ismert tény, hogy a 80-as évek végétől megszűnt az öngyilkosságok számának emelkedése világviszonylatban, ez Magyarországon is így van. A 80-as évek második felében volt a legmagasabb a magyarországi öngyilkossági ráta, 1987-ben 4700 ember halt meg öngyilkosság következtében. Az öngyilkossági kísérletek száma mindig becsült adat, ami akár a befejezett öngyilkosságok 6–10-szerese is lehet. A 90-es évek elejétől világviszonylatban csökkent az öngyilkossági arányszám, Magyarországon a kétharmadára. Ebben nagyon fontos szerepet játszott, hogy a depresszió gyógyításában forradalmi változás történt, nevezetesen az antidepresszánsok elterjedése. Ennek ellenére a depresszió még ma is alulkezelt és aluldiagnosztizált betegség. Magyarországon évente háromezer körül van a befejezett öngyilkosságok száma, ebben pici hullámzások vannak, de ez nem tendenciaszerű.

– Igaz az, hogy egyre több a fiatal öngyilkos?
– Nem. Inkább a fontosságát kell hangsúlyozni a fiatalkori öngyilkosságoknak. Azért tekintjük az ifjakat különösen veszélyeztetettnek, mert a fiataloknál a szándék és a tett nem úgy áll arányban, mint később. Ez azt jelenti, hogy az ő esetükben egy apró megbillenés is végzetes következménnyel járhat.

– Vagyis inkább csak figyelemfelhívó tett az öngyilkosság a fiatalok esetében?
– Nem. Egy öngyilkossági cselekedetet sem morálisan, sem világnézeti szempontból nem szabad megítélni. Egy forrófejű fiatalnál lehet, hogy egy kisebb lelki probléma is hatalmas durranáshoz vezet, ezért veszélyeztetettebbek sokkal inkább. A másik a középkorúak korosztálya. Kiemelendő, hogy a férfiak befejezett öngyilkossága a kétszerese a nőkének. A harmadik rendkívül veszélyeztetett korosztály pedig az időseké a nagyon öreg, elkeseredett, elmagányosodott, megrokkant és elszegényedett helyzetben elkövetett öngyilkosságok miatt. A nagyon idős korosztály esetében legtöbbször nagyon súlyos cselekedetek fordulnak elő, az ilyen korban elkövetett öngyilkosságok nagyobb része végződik halállal, mint a fiataloknál.

– Milyen út vezet odáig, hogy valaki eldobja magától az életét?
– Az öngyilkossági cselekedet bekövetkeztekor mindenképpen beszűkült lelkiállapotról beszélhetünk, ami nem feltétlenül azonos egy betegséggel, de egy sajátos pszichiátriai zavarral feltétlenül, leggyakrabban a depresszióval.

– Tehát nem törvényszerű, hogy az követ el öngyilkosságot, aki pszichés beteg?
 – Azt gondolom, hogy a beszűkült állapot azért pszichés zavart is jelent. Ismert tény, hogy a kezeletlen vagy fel nem ismert depresszióban a legmagasabb az öngyilkossági arányszám, erre rendkívül sok vizsgálat van. És persze az egyéb pszichiátriai betegségben szenvedők is gyakrabban követnek el öngyilkosságot. Talán annyira nem közismert, hogy a skizofréniában is magas az öngyilkossági rizikó, és egyéb pszichés betegségekben, akár szorongásos betegségekben, szerepzavarokban és olyan esetekben, amikor szövődik a pszichés zavar valamilyen szenvedélybetegséggel. És a testi betegek körében is magasabb az öngyilkossági arány.

– Vannak-e figyelmeztető jelek?
– Ezen a ponton kell beszélni Erwin Ringel híres bécsi pszichoanalitikusról, aki a 60-as években leírta a preszuicidális szindróma, az öngyilkosságot megelőző lelkiállapot jellegzetességeit. Ezeket a jeleket mindenképpen széles körben ismerni kell, különösen azoknak, akik segítő szakmákban dolgoznak: a háziorvosoknak, a pedagógusoknak. Az öngyilkosságnak nagyon jellegzetes jelei vannak: elsősorban a dinamikus beszűkülés. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy fokozatosan keskenyedő tölcsért, amelyben örvényszerűen kerül valaki egyre lejjebb és lejjebb, olyannyira, hogy a tölcsér legmélyén már csak az éljek vagy ne éljek kérdése van. Ez már az az állapot, amikor a személy saját problémamegoldó eszközeinek sincs birtokában. Az öngyilkosságot megelőző lelkiállapot másik jellegzetes vonása a halállal való foglalkozás gondolatban, esetleg olyan félmondatok és utalások formájában, melyeket a környezet általában utólag szokott összerakni, de mégis be-bevillan. Nagyon jellegzetes továbbá, hogy valamilyen segítségkérés ebben az időszakban elröppen, általában a környezet felé. Az is jól ismert tény – tanulmányok bizonyítják –, hogy az öngyilkosságot megelőző időszakban a tettre készülő személy megkeres rendszerint egy háziorvost ezzel-azzal. Fontos jellegzetesség még az agresszióval való foglalkozás is.

szomorú– Van esélye felismerni a környezetnek az öngyilkosságra készülő személy lelki, dinamikusan beszűkülő állapotát?
– Ha erre van füle és van szeme, akkor esetleg. Itt, a krízisosztályon sokszor találkoztunk olyan esettel, aki egyszerűen bekísérte szerinte segítségre szoruló barátját vagy útitársát. Egyébként a krízisek nagyon gyakran a maguk természetes közegében zajlanak az ember életében. Magyarországon a krízisek sajátossága, hogy az öngyilkossági veszély is fokozott, ezért is van ez az osztály, ahol immáron 26 éve öngyilkosság körüli állapotokkal foglalkozunk. Akiket én gyógyítok, ők kísérletezők, részben más populáció, mint a befejezett öngyilkosoké. A betegek a kísérletek után nagyon gyakran elmondják: ők nem arra készültek, hogy túléljék, hanem arra, hogy meghaljanak.

– Hogyan lehet segíteni azon, aki már egyszer eltökélte, hogy saját kezével vet véget életének?
– Komplex program, ami itt, a 26 éve működő krízisintervenciós osztályon működik. Azért szerveződött pont ebbe a kórházba ez az osztály, mert itt található a most toxikológiai osztálynak nevezett sürgősségi belosztály, ahol már az 50-es évektől kiemelten foglalkoztak gyógyszeres öngyilkosságokkal. Budapest és Pest megye populációjából, azaz körülbelül 2 és fél millió emberből mindenki idekerül, aki gyógyszeres öngyilkosságot követ el. Ez azt jelenti, hogy 8-15 beteget vizsgálunk meg naponta. Vagyis egy nagyon nagy populáció kísérletezőit látjuk itt nap mint nap. Az öngyilkossági kísérletek 90-95 százaléka pedig gyógyszerrel történik. Ezeket a betegeket, amióta az osztály működik, minden áldott nap a toxikológus kollégák megmutatják nekünk, pszichiátereknek. Ezt az osztályt öngyilkossági kísérletet elkövető nem hagyhatja el úgy, hogy pszichiáterrel ne találkozott volna. Egy esetben igen, ha lelép a konzílium előtt, ami persze előfordul. A beteg először találkozik egy pszichiáterrel, illetve egy képzett pszichológussal, aki megkérdezi, hogy mi a baj. A konzílium során pedig arról döntünk, hogy a pácienst elengedhetjük-e az osztályról – ez a legnehezebb döntés –, vagy milyen pszichiátriai jellegű segítséget szervezzünk számára. Ezeknek a betegeknek egy részét átvesszük az osztályra, vagy más osztályra, járóbeteg-rendelésre utaljuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Hogyan tud visszatérni az öngyilkossággal kísérletező beteg a mindennapi életbe?
– Nagyon fontos a visszatérésben, hogy a kísérletező személy szembesül környezetének megdöbbenésével, amely egyfajta katartikus fordulatot hoz számára. Érdekes, hogy a beszűkülésnek van egy olyan tulajdonsága, hogy ahogy dinamikusan beszűkül, úgy az öngyilkossági kísérlet után oldódik az állapot.

– Aki egyszer megpróbált véget vetni az életének, az egy következő krízis esetén ismét megteszi?
– Sokan, ahogy oldódik ez a beszűkülés, arról számolnak be, hogy nem jelentkeznek újabb öngyilkossági gondolatok. Ezt úgy képzelem el, mint egy felhőt az égen, amit szétfújt a szél. Nem odébb ment a felhő, hanem fölszáradt. Ennek ellenére nagyon gyakran az öngyilkosság mint lehetőség az öngyilkossággal kísérletezők fejében az élet folyamán vissza-visszatér. 

Nem egyszer találkoztunk olyan 50 éves asszonnyal, akinek éppen kirepültek a gyerekei, éppen elhagyta a férje, éppen elvesztette a munkáját, más megoldást nem találva önkezével akart véget vetni az életének. Amikor megkérdezzük tőle, hogy volt-e korábban öngyilkossági kísérlete, akkor kiderül, hogy igen, kamaszkorban, amikor egy fiú elhagyta. Utána férjhez ment, elhelyezkedett, élte tovább az életét, fel sem merült az öngyilkosság. Majd egy következő krízisben, amikor újra a saját értéktelenségének érzése kerül előtérbe, ismét hívja a halált. Valahol a dolgok mélyén az öngyilkossági kísérletezők életét végigkíséri a gondolat, de nem mindig van előtérben, csak mondjuk egy súlyos krízisben, egy nagy csapásnál. A terápia során ezzel természetesen sokat foglalkozunk.

– Mit gondol a fiatalokról, akiknek különösen nehéz megtalálniuk a helyüket?
– Nehéz ma huszonévesnek lenni, ezt a korosztály ismeretében látom. Nehéz megtalálni ma egy fiatalnak a válaszokat arra, hogy ki vagyok, hol a helyem a társadalomban, mennyit érek, hova tartozom, merre tartsak, honnan jöttem. 

A fiatal betegeknél mostanában azt látom, hogy korábbi sérülések nyomait hordozzák, ez lehet zaklatott gyerekkor, esetleg drog, iskolai kudarcok. Nagyon fontos megjegyezni, hogy egyre több fiatal alkoholbetegünk van. A szenvedélybetegeknek pedig sokszoros az öngyilkossági kockázata. Amit eddig a 40-es éveikben járó alkoholistáknál láttunk, azt ma már huszonéves korban is megfigyelhetjük. A kiütésszerűen ivó fiatalok már huszonéves korban jól fejlett alkoholbetegséggel küzdenek.

– A gazdasági válság kitörése óta érezhetően többen próbálják meg eldobni az életüket?
– A gazdasági válság következményeit nagyon érzékeljük, nagyon komoly kríziseket látunk: munkahelyvesztések és lakásvesztések. Volt olyan páciensem, aki amikor bekerült hozzánk, és azt hallotta, hogy Svájc (a svájcifrank-alapú hitelre gondolva), azonnal visítva kezdett sírni, pedig egy konszolidált hölgy volt, akinek egyszerűen beomlott minden.

30015_gyasz.jpg– Hogyan tudja feldolgozni a befejezett öngyilkos családja a traumát?
– A pályám során én is vesztettem el beteget, és ilyenkor bennem is mint orvosban végigmegy az a gondolatsor, hogy mit lehetett volna még tennem, mit kellett volna másképp csinálnom, esetleg vissza kellett volna még egyszer hívnom a beteget. Utólag mindig sokkal jobban összeáll az ember fejében az, hogy mi lehetett az a félmondat, az a tekintet, amiből következtetni kellett volna a későbbi tragikus tettre. Azok a családok, amelyeknél ez megtörtént, segítségre szorulnak. Nagyon nehéz, nem is lehet a tragédiát feldolgozni.

Forrás: mno.hu - Konopás Noémi 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr31422099

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mindig csináltam valami olyat amivel felhí­vtam magamra a figyelmet 2011.05.17. 10:24:41

Már tini koromban voltam pszichiátrián aztán a későbbiekben is többször mikor eljutottam odáig,hogy nem megy tovább nem tudom a feszültséget stb.elviselni akkor mindig csináltam valami olyat amivel felhí­vtam magamra a figyelmet de leginkább azt mo...

Trackback: Pszi-fóbia 2011.05.17. 10:23:20

Ki-ki biztosan talál olyan embert az ismeretségi körében, aki a külső szemlélő számára pszichológiai segítségre szorulna, mégsem lehet rávenni, hogy igénybe vegyen ilyesmit. Talán még sértésnek is veszi az ajánlatot, mintha az legalábbis a lehülyézésév...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.