Az Egyesült Államok egyik első tűcsereprogramjának elindítója, az intravénás drogfüggők ellátását egy helyszínen tömörítő ún. "one-stop-shop" központ alapítója, több nagy vihart kavart, a tűcserét népszerűsítő médiakampány kiötlője. A székhelyét pár éve New Yorkból Amszterdamba áttevő, manapság leginkább tanácsadással foglalkozó szakemberrel egy szófiai konferencián beszélgettünk.

Magyar Narancs: Kinek ad tanácsot?

Jason Farrell: Főleg civil szervezetek szoktak felkérni, hogy segítsek a tűcsereprogramok elindítása, népszerűsítése, valamint a "toppanj be központok" (drop-in centers) alapítása körüli teendőkben. Ebbe beletartozik a technikai előkészítés, a szolgáltatások, az infrastruktúra és a stratégia kialakítása, a munkatársak betanítása, s gyakran a helyi hatóságok meggyőzése, felvilágosítása is. De legutóbb például nem a civilek, hanem a thaiföldi kormány kért fel, hogy segítsek vadonatúj ártalomcsökkentő programjuk kidolgozásában.

MN: Az nem lehet egyszerű - Thaiföld nem épp a liberális drogpolitikájáról híres.

JF: Hát, nem. Thaiföldön lazán lefekhetsz egy 14 évessel, de ha belövöd magad, akár ki is végezhetnek. Viszont az AIDS rohamos terjedése miatt pár hónapja elkezdték a tűcsereprogramot; a kormány megértette, hogy akár szereti a drogosokat, akár nem, a járvány megfékezésének mindenképp ez a leghatásosabb módja. Persze még vannak gyermekbetegségei a helyi ártalomcsökkentő programnak: most például kitalálták, hogy a hadsereg segítségével "leszoktatótáborokba" terelik a drogosokat. Azt hiszik, hogy fegyverrel ki lehet kényszeríteni a leszokást! Mindenesetre legalább azt kezdik felfogni, hogy ha adnak metadont, illetve tiszta tűket a függőknek, abból nemcsak a drogosok nyernek, hanem az egész társadalom.

 MN: Hogyan?

JF: Elsősorban anyagilag. Sok politikussal, köztük erősen jobboldaliakkal is megértettem már, hogy a tűcsereprogramok kifejezetten költséghatékonyak. Minden egyes AIDS-szel megfertőződött ember egy csomó pénzükbe kerül az adófizetőknek, hisz az állam fizeti a gyógyszert, az orvosi ellátást, a vizsgálatokat stb. Az USA-ban ez fertőzöttenként átlagosan évi 100-150 ezer dollár - egy életen át. Ez az összeg nagyjából egy tűcserével foglalkozó civil szervezet éves költségvetésének felel meg. Ezek a programok tehát nem "csak" emberi életeket mentenek, hanem egy csomó pénzt is spórolnak. A politikusok ezt már megértik.

MN: Sokfelé dolgozott már. Milyen különbségeket tapasztalt?

JF: Minden ország a maga szintjén van. Az Egyesült Államok még eléggé új ebben az ártalomcsökkentés dologban, Hollandia az elsők között indított ilyen programot, Thaiföldön pedig még csak most kezdik. Mint említettem, sajátos módszerekkel... De nincsenek óriási különbségek. Az USA-ban még most is vannak államok, ahol életfogytiglant kaphatsz drogfogyasztásért. Vagy például ha egy terhes nő elmegy kezelésre, és drogot találnak a vérében, simán lecsukják, és ha a gyerek megszületik, akkor nevelőcsaládhoz adják. Sok nő ezért nem megy orvoshoz, pedig amúgy szüksége lenne rá. Sok helyen még az óvszerhasználatot sem támogatják. Ezért is költöztem Európába; elegem lett Amerikából, az ultrakonzervatív, jobboldali lakóiból. Csak mantrázzák, hogy ne drogozz, és ezzel a részükről le van tudva az egész.

 MN: Mi az a "one-stop-shop" központ?

JF: Egy olyan hely, ahol a drogfüggő megkap minden szükséges orvosi és szociális segítséget. Bejöhet, leülhet, tévézhet, ehet valamit, beszélhet egy tanácsadóval vagy egy pszichiáterrel, kaphat tiszta tűket, és persze van HIV- és hepatitisszűrés is - de nem kötelező! A lényeg az, hogy minden szolgáltatást megkapnak egy helyen; egy bevásárlóközpont drogosoknak. A 90-es években indítottam az első ilyen központot New Yorkban. Akkoriban sok helyen nem látták el a drogosokat, amíg nem bizonyították, hogy x ideje leszoktak, ezért különösen fontos volt, hogy legyen egy hely, ahol egyrészt ellátják, másrészt emberi lényként kezelik őket.

MN: Nemcsak a központ, hanem maga a Positive Health Project elnevezésű tűcsereprogram is az elsők között volt.

JF: Igen, a miénk volt az egyik első elfogadott program az USA-ban. Amikor elkezdtük, még illegális volt a tűcsere, pár kollégámat le is tartóztatták. Aztán 1992-re elértük, hogy megváltoztassák New York állam vonatkozó törvényét. A döntéshozók rájöttek, hogy így lehet a legjobban megvédeni az embereket.

 MN: Sokan úgy vélik, hogy az ilyen programok, illetve központok támogatják a drogfogyasztást, adott esetben rá is veszik az embereket, hogy drogozzanak.

JF: A dolgok nem így működnek. Egy drogos attól nem hagy fel a szerhasználattal, hogy nem kap semmilyen ellátást, illetve támogatást. Azok, akik súlyosan függők, nem boldogok, és szeretnének kikerülni ebből. A kérdés az, hogy milyen más lehetőségük van. Mit kap a drogos azért, ha leszokik? Azért drogoznak, hogy el tudják viselni az életet. Ha ezt elveszed tőlük, kell nekik adni valamit helyette. Valamit, amit élveznek.

MN: Mit lehet ajánlani egy drogosnak a leszokásért?

JF: Például tanulási lehetőséget. A legtöbben, akik benne vannak a tűcsereprogramokban, nem egyetemet végzett figurák. Többnyire 30-40 évesek, akik 15-20 éve használnak drogokat. Életük nagy részében nem volt munkájuk, ezért számukra a "normális élet" ijesztő. Ezért kell nekik segíteni abban, hogy kitanuljanak valamilyen szakmát - akár már akkor, amikor még drogoznak. Mert még ha drogozom is, ha találok valamit, amit élvezek, akkor lehet, hogy kevesebbet fogok nyomni, hogy elmehessek a tanfolyamra.

 MN: Ez jól hangzik. De működik bárhol is?

JF: Igen. Egy csomó szociális munkás, illetve tanácsadó exdrogos. Több pszichoterápiás vizsgálat is bizonyította, hogy aki elkezd dolgozni, az jobban érzi magát, jobb véleménnyel lesz magáról, nő az önbizalma, és kevesebbet drogozik. Ez a kezdet. Arról is vannak dokumentációk, hogy azok, akik részt vesznek valamilyen tűcsereprogramban, kevesebbet lőnek, mint akik nem. Csak mert egy olyan helyre járnak rendszeresen, ahol tisztelettel bánnak velük, és ahol látják, hogy van arra lehetőség, hogy tanácsadóként, szociális munkásként vagy önkéntesként dolgozzanak.

MN: Régóta és sok különböző országban végzi a munkáját. Hogy látja, megváltozott az emberek hozzáállása?

JF: Természetesen mindenki azt szeretné, ha senki sem használna drogokat. De az emberek többsége ma már megérti, hogy attól, hogy ezt kéne tennie, még nem mindenki fogja abbahagyni. Ezért amíg drogoznak, addig is segítenünk kell, hogy életben maradjanak, és egészségesek legyenek, hogy egyáltalán eljuthassanak odáig, hogy majd egyszer abbahagyják. A legtöbben csak egypár évig használnak kemény drogokat, és a 30-as, 40-es éveikben leállnak, vagy legalábbis áttérnek a lightosabb cuccokra. Mi abban segítünk, hogy az intravénás drogozással töltött idő alatt ne kapjanak el semmilyen halálos kórt. Az emberek hozzáállására visszatérve, a droggal ugyanaz a helyzet, mint az újévi fogadalmakkal: az ember elhatározza, hogy leszokik a dohányzásról, egy-két hétig megy is neki, aztán a többség elgyengül, és újra rágyújt. A drogosok is le akarnak állni, de hosszabb-rövidebb ideig tartó önmegtartóztatás után köny-nyen visszaesnek. Az emberek ezt megértik.

 MN: A nikotin és a heroin azért mégsem egy súlycsoport...

JF: Nem, de ugyanolyan küzdelem leállni velük. Ugyanakkor attól, hogy valaki dohányzik, még kap orvosi ellátást, van munkája, háza, élete. A heroinfüggők többsége ezt nem mondhatja el magáról. A lényeg az, hogy nem akarjuk, hogy a drogos megbetegedjen, és betegségeket terjesszen. Én az egészségbizniszben utazom, nem a drogosellátásban. Ettől persze támogatom, ha valaki le akar szokni, de a munkám lényege az, hogy ha drogos vagy, megtanítalak, milyen veszélyekkel jár az életmódod, és hogyan tudod őket elkerülni. Ha drogozni akarsz, drogozz, a te választásod. Én elmondom, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak a döntésednek, milyen kockázatokkal jár, és hogyan maradj közben életben.

MN: Nem fárad el?

JF: De, persze. Sok szarság is jár ezzel a munkával, főleg ha az ember az utcán vagy egy központban dolgozik segítőként. Nem túl szívderítő dolog prostikkal, emberi roncsokkal beszélni nap mint nap, látni, ahogy leépülnek, meghalnak. Az évek során sok barátomat, kliensemet elvesztettem. Ez együtt jár ezzel a munkával. Nagy a kiégési arány, sok segítő rá is kap a drogokra vagy alkoholista lesz. Olyat is láttam, hogy valaki, aki sose használt drogot, és segítőként dolgozott, kíváncsiságból kipróbálta, de nem tudta, hogyan kell, és túladagolta magát. Akik ebben a szakmában dolgoznak, azoknak ugyanúgy meg kell tanulniuk azt, hogyan vigyázzanak magukra, mint azt, hogyan segítsenek másoknak.

 MN: Miért kezdett el ilyesmivel foglalkozni?

JF: Fiatalkoromban egy rockbandában játszottam, elég jól ment a szekér, és mikor kaptunk egy lemezszerződést, örömünkben gyorsan rákaptunk a heroinra. A lemezből végül nem lett semmi, én viszont évekre függő maradtam. A saját bőrömön tapasztaltam az ezzel járó megbélyegzést, diszkriminációt, rossz bánásmódot. Aztán 1990-ben kiderült, hogy HIV-pozitív vagyok, és senki sem akart segíteni. Ekkor kezdtem el képezni magam, hogy másoknak megtaníthassam, hogyan vigyázzanak magukra.

MN: Most meglepett... Mármint teljesen egészségesnek tűnik...

JF: Az is vagyok. A 90-es évek vége óta szedem az AIDS-eseknek járó "koktélt". De épp ez a betegség lényege! Hogy nem látszik! Ez az AIDS legnagyobb parája: az emberek azt hiszik, vannak külső jelei, hogy egy fertőzött úgy néz ki, mint Tom Hanks a Philadelphiában, pedig ma már erről szó sincs. Ha nem mondtam volna el, fogalma se lenne róla, hogy fertőzött vagyok. És vannak, akik nem mondják el. A mai huszonévesek már a "koktél" alatt nőttek fel, és nem félnek a fertőzéstől, hisz nem látják, hogy az AIDS valójában mit tesz az emberrel. Hogyan építi le fizikailag és gyilkolja meg őket. Hogy milyen borzalmas és visszataszító betegség. Szexelnek jobbra-balra védekezés nélkül, és úgy vannak vele, hogy még ha el is kapják a betegséget, legfeljebb majd szedik a gyógyszert, nem nagy ügy.

 MN: Hogyan lesz valakiből heroinfüggő?

JF: Mindenkinek megvan a maga sztorija. A fő ok az, hogy jólesik. A legtöbben azt hiszik, hogy tudják kontrollálni, aztán szépen rászoknak. Mikor ez tudatosul, még eldönthetik, hogy merre tovább. Van, aki rögtön felhagy vele, más folytatja. Sok múlik az önértékelésen, a családi háttéren. A pszichiáterek szerint a gyerekkori trauma, zaklatás áldozatai nagyobb arányban lesznek drogosok. De olyan kemény drogost is ismerek, aki makulátlan családból jön, boldog gyerekkora volt. Nincs egyetlen ok. Csak nyomják, és kész.

Forrás: mancs.hu - Iványi Zsófia

A képek csak illusztrációk !

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr261977953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.