Kóros szenvedély - Ők nem elisszák, hanem eljátsszák

Az ember játszik. Szórakozásból, időtöltésből, kedvtelésből. Szenvedéllyé válva a játék is tragédiákhoz vezethet. Hazánkban – felmérések szerint – százezren szenvednek kóros, de gyógyítható játékkényszerben. A baranyai Kovácsszénáján régóta kezelnek játékfüggőket. A rehabilitációs otthonban HERSKOVITS ESZTER járt.

– Mindenki szedett? Akkor jó étvágyat!

Hosszú asztalnál tucatnyi kanál csörren. Kíváncsi szemek méregetnek bennünket. Ritka a vendég a Mérföldkő Egyesület rehabilitációs otthonában.

A nyolc-tíz hónapos terápia idején szigorúak a kapcsolattartás szabályai is. Két hónap után havi egy látogatás az „adag”.

Itt, a Mecsek szívében ópiát- (elsősorban heroin-) és szerencsejáték-függőket kezelnek. Látszólag furcsa „párosítás”, ám szenvedélybetegség mindkettő. 

– Mindenki szedett? Akkor jó étvágyat!

Hosszú asztalnál tucatnyi kanál csörren. Kíváncsi szemek méregetnek bennünket. Ritka a vendég a Mérföldkő Egyesület rehabilitációs otthonában.

A nyolc-tíz hónapos terápia idején szigorúak a kapcsolattartás szabályai is. Két hónap után havi egy látogatás az „adag”.

Itt, a Mecsek szívében ópiát- (elsősorban heroin-) és szerencsejáték-függőket kezelnek. Látszólag furcsa „párosítás”, ám szenvedélybetegség mindkettő.

A terápia is ugyanaz. Kiss András, az intézmény szakmai vezetője azt mondja, a játékfüggőségről keveset tudnak itthon. Pedig – felmérések szerint – százezren szenvednek kóros játékkényszerben, főként férfiak. A közvélemény többnyire csak tragédiák nyomán szembesül ezzel. Van, aki a családját, cégét fosztja ki, más bankot is rabol, hogy fussa a veszélyes szenvedélyre. Amelyről gyakorta nehezebb leszokni, mint akár a heroinról.

A játék nem halálos. De ha egy játékfüggő megpróbál „leállni”, úgy érzi, kiüresedik. Akinek sikerül is abbahagynia, nem mindig tud tiszta lapot nyitni. Hiszen sokan milliós tartozásokat halmoztak fel az évek alatt. Az „új életben” is a régi bűnökért törlesztenek.

A terápia – mindig út az önismerethez. Pszichológusok, pedagógusok, szociális munkások és gyógyult függők vesznek részt benne.

Az ebédnek vége. Csak asztalt bontunk, beszélgetést nem.

– Kezdhetjük? – néz ránk Laci.

A csoport reggeli „eligazításán” – ahol mindenki napi teendőket kap – a 29 éves fiatalembernek jutott a feladat: egy játékfüggő vallomása a 168 Órának.

 Félkarú rablók

Behúzódunk a szakmai vezető szobájába. Laci nehezen vág bele, siettetni sem lehet, ilyenkor ez is terápia. A „tét” már az önismeret. Tompán koppan az első mondat:
– Apám alkoholista volt, néhány éve halt meg.

A pécsi bányamérnök a külvilág előtt mintacsaládfőt „alakított”. Valójában agresszív szenvedélybeteg volt. Lacit és nővérét nem bántotta, édesanyjukat azonban verte, olykor az eszméletlenségig.

Laci anyja válni akart, az apa rokonsága megzsarolta: földönfutóvá teszik, ha elhagyja férjét. A kisfiú kétesztendős volt akkor, a nővére hét. Még évekig tűrtek. Az apa elitta, elkurvázta a család pénzét.

Bár Laci kitűnően tanult az általánosban, befelé forduló, magányos kis srác lett. Tizenegy volt, amikor anyja végre elvált. Másként is fordulatot vett az életük: a fiú akkor vásárolta meg ebédpénzéből élete első kaparós sorsjegyét. Szerencsés volt. Rögtön kihúzta a főnyereményt. Nagyobb lakásba költöztek. Kisebb nyereményjátékokon, sorsjegyekkel azután is mindig nyert. Ma már azt mondja: sajnos.

– Itt, a terápián ébredtem rá, hogy e hívatlan szerencse nélkül is elindultam volna a lejtőn. Függőnek születtem. Visszagondolva: már gyerekkoromban őrjöngtem, ha valaki kizökkentett a Gazdálkodj okosan! társasjátékból. Még a tévét is ki kellett kapcsolni otthon, ha játszottam.

Kamaszként Laci tele volt komplexusokkal, meg akart felelni anyja elvárásainak, hogy különbnek kell lennie az apjánál. Nem bírta a terhet, tizenhét évesen kibukott a középiskolából.

– Pincérkedtem, voltam szakács, építőipari cégnél előbb melós, majd vezető. Ha kellett, három műszakban güriztem. Pár év alatt én, a szegény pécsi fiú négymillió forintot spóroltam össze. Majd a nővérem és a sógorom győzködésére családi kisboltot nyitottunk. Kereknek éreztem az életemet, noha hajszoltnak is. Én nem az alkoholban oldottam a stresszt. Csak lassanként kerített hatalmába a játékszenvedély. Először alkalmanként, majd már naponta kerestem a „félkarú rablókat”.

Már egy pizzériában dolgozott, amikor egyik nap főnöke magával vitte a pécsi kaszinóba. Lacival „megfordult a világ”: felszabadultnak, lazának és erősnek érezte magát. Eltűntek a köznapi nyűgök. Mert – mondja – ilyenkor csak az számít, hogy nyersz-e, vagy veszítesz. És ha veszítesz, hogyan szerzed vissza a pénzt.

Ki a csapdából

Egy év alatt a kis tétekben játszó „kocajátékosból” nagypályás lett. Másfél millió forint villámgyorsan elúszott.

Körbehazudta a családot, az ismerősöket, hogy pénzt szerezzen. És egyre messzebbre ment. Ellopta anyja bankkártyáját, háromszázezres mínusznál bukott le.

– Addig nem is tudták otthon, hogy játszom. Akkor mindent bevallottam. Megfogadtam, abbahagyom. Eszembe sem jutott, hogy ez betegséggé is válhat.

Laci elhallgat. Nézi az irodai számítógép képernyővédőjének villódzó feliratát: „Csak a mai nap.”

– Hát igen. Egy napot mindenki kibír játék vagy szer nélkül – sóhajt, mintha erőt gyűjtene a folytatáshoz: a még nehezebb „belső utazáshoz”.

Miután lelepleződött, hét-nyolc hónapig kerülte a szerencse termeit. Közben barátnőre lelt, őszintén feltárta neki bűnös játékvonzalmát, „ez már a múlt”, nyugtatta társát, még inkább önmagát. Mert végül mégis a játékkényszer győzött. Titokban űzte, megint. Angliai munkalehetőség zökkentette ki belőle. Ott újabb tíz hónapig feledte a kaszinózást. Hazatért, munkát nem talált, anyjával megromlott a viszonya. Kockára tette a külföldi bevételét, s egy hét alatt kiürült a zsebe.

A játékszenvedély mellett a hazudozás is kórossá vált nála. Megesett: belekötött az utcán egy férfiba, szándékosan provokálta, hogy az megüsse. Szétvert arccal, önsajnálattal mondta otthon párjának: kirabolták, az egész havi fizetését elvitték. Pedig valójában elkaszinózta.

– A mélypont még csak eztán jött. Pestre költöztünk. A barátnőm egyetemre járt, én próbáltam munkát keresni. De már képtelen voltam rá. A kaszinó lett az otthonom. Ha játszottam, a telefont is kikapcsoltam. Kizárólag magammal és a gépekkel akartam lenni. Pedig már igazán örömöm sem telt a játékban. De csak hazardíroztam tovább.

Pesten egy hét alatt lett nincstelen. És megtalálták a hitelezői. Elrabolták, napokig pincében tartották, megverték, levizelték. Véres fejjel állított be barátnőjéhez. Már hazudnia sem kellett. Keserűség, szánalom, harag vegyült a lányban.

A kórházból egyenesen a rehabilitációs otthonba vezetett az út. A terápia harmadik hónapjánál tart.

– Mostanra készen állok a változásra. Már nem a játékszenvedély kínoz, hanem a bűntudat. Hogy becsaptam a családomat, a társamat, kifosztottam őket. A barátnőm megértő: újabb esélyt kaptam tőle a játékmentes újrakezdéshez. Átlagos hétköznapokról álmodom.

Laci kikísér bennünket.

– Jó utat Pestre! – ennyit mond még.

Az ő önismereti utazása még legalább fél évig tart. Kifelé a csapdából.

 

A Szerencsejáték Zrt. megbízásából a Szonda Ipsos nemrég tízezer fős országos vizsgálatban mérte fel a szerencsejáték-függőség helyzetét. A kutatás szerint a 18 éves és annál idősebb magyar lakosság 1,2 százaléka, mintegy 100 ezer ember szerencsejáték-függő.

A hobbiból játszó, úgynevezett nem problémás játékosoknak 94 százaléka választja a Szerencsejáték Zrt. játékait, a játékfüggőknek viszont csak 24 százaléka. Ők ugyanis főleg kaszinókban, játékautomatáknál vagy online (póker) szerencsejátékoznak.

A Szonda Ipsos szerint a közvélekedés a játékszenvedélyt a súlyos szenvedélybetegségek között tartja számon, de a megkérdezettek keveset hallottak róla. (A kábítószereket kipróbálók és használók számát folyamatosan monitorozzák az utóbbi 15 évben – nagyjából 24 ezerre becsülhető a problémás kábítószer-használók száma –, míg a játékszenvedéllyel élőkről a mostani az első átfogó kutatás.)

A Szerencsejáték Zrt. hamarosan felvilágosító füzetet jelentet meg, kampányt indít a szerencsejáték veszélyeiről és a segítségnyújtás módjairól.

 A terápia is ugyanaz. Kiss András, az intézmény szakmai vezetője azt mondja, a játékfüggőségről keveset tudnak itthon. Pedig – felmérések szerint – százezren szenvednek kóros játékkényszerben, főként férfiak. A közvélemény többnyire csak tragédiák nyomán szembesül ezzel. Van, aki a családját, cégét fosztja ki, más bankot is rabol, hogy fussa a veszélyes szenvedélyre. Amelyről gyakorta nehezebb leszokni, mint akár a heroinról.

Forrás: 168 óra

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr62213078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.