Sok függő életében eljön a pillanat, amikor eldönti, holnaptól "tiszta" lesz. Bár egytől egyig elszántan küzdünk, hogy megszabaduljunk szenvedélyeinktől, sokunk mégis szánalmas kudarcot vall a megvalósításban. Kérdés, hogy lehetünk-e egyedül hatékonyak, és ha igen, hogyan induljunk el, ha a szermentes élet a cél.

"Bármikor abba tudom hagyni, ha akarom" - aki ismer szenvedélyes dohányost vagy más függőségben élő embert, az biztos találkozott már ezzel a mondattal. Rosszabb esetben pedig a saját szánkat is elhagyta már ez a kijelentés, és ez a rossz eset nem is olyan ritka, hiszen sokunk hitegette már magát azzal, hogy bármelyik pillanatban le tudna szokni. Hogy miről? Édességről, sorozatokról, kávéról, cigiről vagy éppen az alkoholról. Az addiktív viselkedésnek számos tárgya lehet, a közös pont a szenvedélybetegségekben mégis az ellenállhatatlan és leküzdhetetlen vágy az adott tárgy megszerzésére és birtoklására.

 Egy komoly szenvedélybeteg képtelen racionálisan gondolkodni és gátat szabni a szenvedélynek, hiszen egy ellentmondást nem tűrő belső motiváció szinte megállás nélkül arra készteti, hogy szerezze meg minden áron az adott tárgyat. Az önkontrollnak pillanatok alatt nyoma vész, az egész pedig oda vezet, hogy sokunk képes akár éjfélkor kilométereket gyalogolni a legközelebbi non-stopig egy doboz cigiért, sírógörcsöt kapni, ha elfogyott a fagyasztóból a vaníliás jégkrém, sorozatosan elkésni a munkából a kedvenc sorozata miatt, vagy ittas állapotban eltámolyogni a gyerekekért az iskolába.

Egyedül nem megy

Hogy ki a hibás? Freud gondolkodás nélkül vágná rá, hogy az ösztönök, más kutatók azonban genetikai hajlamot, a szülőktől, barátoktól látott mintát vagy a társadalom egyre negatívabb értékrendjét hibáztatják. Az okoktól azonban független a tény, hogy a függőség nem csak frusztrálttá, boldogtalanná tesz minket, de gátol bennünket a kiegyensúlyozott hétköznapi életben, a munkavégzésben, a normális párkapcsolat fenntartásában, és zavarja a hozzánk közel állókat. Épp elég indok ez, hogy az addikció áldozatai egy tiszta pillanatban az asztalra csapjanak, és azt mondják: egyszer és mindenkorra abbahagyom. A kérdés csak az, képes-e önmagában ez az akarat arra, hogy segítségével egy életre szóló hajlamnak inthessünk búcsút.



Szó se róla: a leszokás gondolata fontos és becsületre méltó elhatározás, amit azonban leggyakrabban hirtelen és meggondolatlan tűzoltás követ: kávéfőző még aznap a kukában, nikotintapasz hegyek az íróasztalon, fiók mélyére rejtett csokik elajándékozva, külső segítségnek még a gondolata is egy pillanat alatt elhessegetve. Bár az elhatározás komolyságát és az akarat szerepét egy ilyen súlyos kérdésben sosem szabad lebecsülni, jobb, ha megértjük: a függőség nem olyan probléma, amit el lehetne intézni egy "abbahagyom, ha nagyon akarom" jellegű mondattal. Abban az esetben, ha komolyan megérett bennünk a szándék a végleges leszokásra, ne szaladjunk bele a hirtelen felindulásból elkövetett baklövések csapdájába. Ne akarjunk egyik napról a másikra megválni egy évek-évtizedek alatt kialakult szokástól. Ha biztosra akarunk menni, akkor készüljünk fel alaposan a következő időszak kálváriájára.

Lassan, segítséggel

Gondoljuk végig, milyen szokásaink fűznek minket az adott szerhez, milyen közegben, milyen gyakorisággal és melyik napszakban vágyunk rá leginkább, és próbáljunk ehhez igazodva részletes tervet és menekülési útvonalat kidolgozni a leszokáshoz. Ragasszunk ki az íróasztal fölé egy listát, amin a leszokást támogató összes lehetséges érv és a kitűzött cél is szerepel, majd találjuk ki, függőségünk pillanatait hogyan ellensúlyozhatnánk más tevékenységgel: amíg a többiek a büfében cigiznek, ugorjunk el fénymásolni vagy hívjuk fel a barátnőnket, hazafelé menjünk kerülő úton, és ne a cukrászda felé, a tévé bekapcsolása helyett pedig hallgassunk esténként rádiót vagy üljünk le társasozni a gyerekkel. Mindezt persze nem árt egy kis életmódváltással is megtámogatni: bevásárláskor dobjunk egy doboz zöld teát is a kávé mellé, váltsunk kisebb kábeltévé-csomagra és kezdjünk el - levezetve ezzel az elvonási tünetek feszültségét - minél hamarabb sportolni.



Ne kapkodjunk, és ne rontsunk ajtóstól a házba akkor se, ha fejben már kellőképp ráhangolódtunk a váltásra. Vessük be minden energiánkat, bízzunk magunkban és legyünk elszántak. Ha pedig 100 százalékig biztosra akarunk menni, ne bízzuk a véletlenre a leszokás sikerességét, hanem támogassuk meg ezt a folyamatot egy tapasztalt szakember közreműködésével is. Minden közhiedelemmel ellentétben nem ciki és nem pénzkidobás szakértő segítségét kérni az új életben való eligazodáshoz, hiszen a rehabilitáció folyamata és a pszichológus vagy pszichoterapeuta jelenléte nem a gyengeség vagy a bukás jele, sokkal inkább saját akaratunk és elszántságunk hatékony kiegészítője lehet. A függőség teljes felszámolásához ugyanis nem önámításra, napi szinten kierőszakolt önsanyargatásra és a probléma szőnyeg alá söprésére van szükség, hanem arra, hogy jelen legyen egy szakember, aki a mi őszinte elszántságunkra támaszkodva képes a függőséget pszichés szinten kiváltó okokat feltérképezni és megszüntetni, de legalábbis olyan irányban kiegyensúlyozni, hogy többé már ne legyen szükségünk a boldogság eléréséhez a mankóként használt addiktív szerekre.

Forrás: noilapozo.hu - Szijjártó Linda, pszichológus

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.