Az alkoholbetegek száma az országban a legóvatosabb becslések szerint is eléri a 800 ezret. Közülük csak nagyon kevesen és ritkán fordulnak gyógyintézményekhez, önkéntes segítő közösségekhez, pedig már interneten is lehetőség nyílik arra, hogy teljes titoktartás mellett részt vegyenek a kúrákon. Sok esetben kiderül, hogy nincs szükség sem gyógyszerre, sem infúziós kezelésre, elegendő, ha megváltozik a szenvedélybetegek gondolkozásmódja, amire a legszemélyesebb példa Fekécs Imre története.

 – Az első pohár bort általános iskolás koromban kóstoltam meg, 17-18 éves koromban pedig már rendszeresen ittam. Minden szakmai, szakszervezeti, civil találkozón ott voltam. Az összejövetelek általában bankettel zárultak, ami alkalmat adott az ivásra, és a házasságom sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna... Egyre mélyebbre süllyedtem, általában naponta egy liter pálinkát is megittam. Nyolcra jártam dolgozni, néhány óra alatt végigjártam a közeli kocsmákat, és 10 órakor már részegen aludtam az íróasztalon. Kétszer-háromszor kerültem be a kijózanítóba, voltam ambuláns kezelésen, önkéntes fekvőbeteg-ellátáson, kötelező elvonókezelésen, de semmi sem használt. Az igazgató hosszú éven keresztül türelmes volt velem, munkakezdés előtt személyesen adta be a gyógyszert, de megunta az életmódomat, és kirúgott az állásomból. Az utolsó mondatára ma is emlékszem: nagyon jó munkaerő vagy, ha kell, megfordítod a Göncöl-szekér rúdját, átfested a Tejutat, de ha inni kezdesz, nem lehet bírni veled, és az, ami az utóbbi években történt, elviselhetetlen.

 Imre a hetvenes évek végére, harmincévesen munkanélküli lett. Kitűnő diplomával végezte el az egyetemet, de az alkohol miatt olyan „hírnévre” tett szert, hogy sehol sem alkalmazták, főleg nem mezőgazdasági mérnökként. Volt, ahol három nap után megszabadultak tőle, mert már a második napon ittasan érkezett a munkába.

– Úgy tűnt, hogy bezárult minden ajtó, amikor a postás 1979 nyarán hozott egy tértivevényes levelet. Nem akartam átvenni, mert azt hittem, hogy már megint alkoholelvonó-kezelésre akarnak küldeni. Nem ez történt, a levélben az állt, hogy augusztusban megalakul a zalaegerszegi alkoholellenes klub, és a számítanak rám – meséli Fekécs Imre. – Akkor még hullámoztam, nem voltam stabil, de azért belevágtam. A szakemberekkel közösen több száz alkoholgondozott beteget hallgattunk meg, meghívtak egy országos alkoholellenes rendezvényre is. A szálloda éttermében ittam meg az utolsó pohár cseresznyepálinkát.

 Másnap reggel a klubmozgalom vezetői egy órán keresztül beszélgettek velem. Ma már nehéz lenne felidézni, hogy mi hangzott el, de megtalálták hozzám a kulcsot. Azóta egyetlen pohárral sem ittam, megváltozott a gondolkodásom, ismét dolgozni kezdetem. Három évig voltam gépkocsirakodó, és miután már bizonyítottam, visszavettek a régi munkakörömbe is. 1994-ben megválasztottak az Alkoholizmus Elleni Klubok főtitkárává, és tagja vagyok az Alkoholbetegek Önsegítő Közösségei Európai Szövetségének (EMNA) is.

Ember módjára élni

Munkája során az utóbbi három évtizedben több ezer alkoholbeteggel találkozott, 10-15 százalékukat sikerült „megmenteni”. Irányítása mellett a göcseji szervezet néhány év alatt mamutklubbá vált, száz fölé emelkedett a tagok száma.

 – A zalaegerszegi klub a nyolcvanas években gyorsan fejlődött. Kezdetben csak férfiak jártak a foglalkozásokra, de rájöttünk, hogy a családot is be kell vonni a segítő programba. Az alkoholbeteg szülők gyermekeinek korábban nem volt karácsonyuk, nem volt ünnepük, nem tudtak elmenni a szüleikkel együtt kirándulni. Sokan már 6-7 éves korukban túl voltak az első szál cigarettán, az első pohár boron. Amint a gyerekek, feleségek is megjelentek a klubban, családiassá váltak a foglalkozások, megnőtt a klub vonzereje, megalakultak az ifjúsági csoportok. Volt társasjáték, csocsó, csuszka, közös főzés, kirándulásokat szerveztünk, rendőrségi engedéllyel diszkókat tartottunk. Amikor videót is tudtunk vásárolni, a klubtagok nagy része három napon keresztül nézte egymás után a filmeket – sorolja a klub titkára.

A klub az ezredforduló környékén megszűnt. Lebontották az épületet, „hontalanná” váltak. Mindössze hat-nyolc klubtag maradt, a foglalkozásokat lakásokban, pincékben, kávéházakban tartották meg. Az önkormányzat három évvel ezelőtt átadott nekik egy klubhelységet, ahol most 30-40 fővel építik újra a közösséget.

 – Egykori „klubos fiatalok” gyakran kérdezik tőlem, hogy alkalmanként megihatnak-e egy-egy pohár bort. Mindig elmondom, hogy megtehetik, csak legyenek mértéktartók, ne essenek át a ló túlsó oldalára – jegyzi meg Fekécs Imre, majd elgondolkozva hozzáfűzi: – A szakemberek szerint ebből a betegségből sosem lehet kigyógyulni, de ki lehet alakítani egy józan, száraz életvitelt.

Rájöttem, ha élni akarok, le kell tennem a poharat, de arra is rá kellett jönnöm, ha az életet választom, ember módjára kell élnem.

Forrás: otvenentul.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.