Pszichológiai szempontból először is az tűnik szembe, hogy az öngyilkosság gyűjtőfogalom. Többféle motívum és okcsoport állhat az öngyilkosság mögött. Patológiás öngyilkosságnak nevezzük, ha zajlik egy elsődleges idegvagy elmebetegség (pl. szkizofrénia, mániás-depressziós elmebaj, endogén depresszió stb.) és az önpusztítási törekvés e betegségek másod- vagy harmadlagos tünete. Ebben az esetben nyilvánvalóan elsősorban az alapbajt kell kezelni.

Demonstratív öngyilkossági kísérletről akkor beszélünk, ha a tett motívuma az, hogy "Jobban akarok élni". Ezt felfoghatjuk a környezetnek szóló drámai segélykiáltásnak vagy érzelmi zsarolásnak is. A demonstratív öngyilkos általában életben marad, szerencsétlen véletlen, ha meghal. Akinek már sokszor volt öngyilkossági kísérlete, az nyilvánvalóan demonstratív jelleggel csinálja. Különösen a pszichopaták életében találhatunk adott esetben tízegynéhány, sőt több öngyilkossági kísérletet. Egyes szerzők lélektanilag szigorúbban ítélik meg ezt a jelenséget, azt állítva, hogy öngyilkosságot csak színlelni vagy elkövetni lehet, megkísérelni nem. Mindenesetre a demonstratív öngyilkosságokról viszonylag többet tudunk, mert az elkövetők többsége életben marad, tehát vizsgálható, sőt az is tapasztalható, hogy rövid idő alatt nem ismétlik meg a kísérletet, tehát van mód krízisintervenciós, pszichoterápiás beavatkozásra.

 

Gyerekeknél a serdülés előtt szinte mindig a demonstratív öngyilkossági kísérlettel találkozunk. Ennek alapvető oka, hogy a gyerekek általában nem tekintik a halált irreverzibilis, végleges és megváltoztathatatlan állapotnak. Ez még akkor is így van, ha szavakban bizonygatják, hogy „nem él", „nincs", „eltemették" stb., képzeletükben mégis feltételezik a létezés valamilyen formában való folytatását. Kosztolányi Dezső „A szegény kisgyermek panaszai" című versciklusában van egy költemény az öngyilkosságról, ami pszichológiai telitalálat.

 „Én öngyilkos leszek...

mondom kesergőn. Csak nézzen rám valaki görbe

szemmel, úgy felkötöm magam a városerdőn, vagy revolverrel, mint sok más

nagyember. Akkor azután sírhatnak miattam, leragadt szemmel, sárgán, mélyen

alszom,

rózsák között, kék fátyolokban arcom s ha hívnak is, nem szólok soha többé.

 

Az ostorom, csigám örökli öcskös, a bélyegkönyvet valami közömbös, a kisszínházam a kicsi húgom, vagy egy paraszt fiúcska, mit tudom. Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak. Csak kiskabátom kérdi reggel:

hol van?

Úgy itt hagyom ezt az egész világot, amelybe annyit, ah annyit csalódtam. „Szegény fiú" mondják majd

hangtalan, „egy pici angyal felrepült az égbe". S egyszerre roppant sajnálom magam, s én is szepegve suttogom:

 „Szegényke"...

 

 Tehát egyrészt meghal, másrészt valahonnan mégis szemlélője mindannak, ami történik a holtteste körül, a szülők gyászának, bűntudatának, hiszen éppen ez az élvezet benne.

A gyerekek öngyilkossága tehát mindig segélykiáltás a környezet felé: „Bánjatok velem jobban!", s önmaga veszélyeztetésével próbálja bűntudatossá tenni a szüleit, tanárait.

 

Serdülőkortól kezdve azonban számolnunk kell a valódi reaktív öngyilkosság lehetőségével. Ennek a motívuma az, hogy „meg akarok halni!" A serdülő élményvilága rendkívül szélsőséges, nem bírja elviselni az érzelmi ellentmondásokat, tiszta érzelmi minőségeket akar, csak gyűlöl vagy csak szeret, vagy csak közömbös stb. Ennek a szélsőségességnek a következtében élményeit időtlennek éli meg. Tehát, ha pl. megszégyenítik, megvan győződve róla, hogy ez a szégyen most már élete végéig gyötörni fogja őt.

A meghalás szándékától motivált öngyilkos legtöbbször meg is hal, véletlen, ha életben marad. Ezért kevés azoknak a száma, akik pszichológiailag, pszichiátriailag kivizsgálhatok, s erre sokszor beleegyezésüket is nehéz megnyerni.

 

 Ennek az öngyilkossági fajtának nyilvánvalóan tartalmaznia kell autoagressziót, öngyűlöletet, ami saját létének megszüntetésére készteti. Az öngyűlölet kiterjedhet a személyiség egészére, de akár valamilyen részfunkcióra is, amit nem tud elviselni önmagában - pl. perverzió -, de külön nem képes megszüntetni, csak a halál útján szabadulhat meg tőle. Az öngyűlöletet kiválthatja az ember testi vagy szellemi leromlása, súlyos bűntudata, megoldhatatlan lelkiismereti problémái.

 

Az öngyilkosság másik leggyakoribb motívuma a menekülés valamilyen elviselhetetlen helyzetből vagy valaminek a következményeitől.

Végül a teljesítményeket hajszoló fogyasztói társadalmunkban egyre gyakoribb az olyan öngyilkosság, amit egyfajta végtelen kimerültség jellemez, mintha elfogytak volna az életenergiák. Különösen férfiaknál fordul elő, abban az életkorban, amikor a leginkább veszélyeztetettek szívinfarktus szempontjából is.

 

Forrás: Popper Péter: Fáj-e meghalni? - Saxum kiadó

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr311367220

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.