A cikket Soós Mária addiktológiai főreferens ajánlja figyelmükbe

"Alkohol és drog: van kiút!" Ez volt a címe a Guest House Alapítvány hét éve megrendezett pannonhalmi konferenciájának, amelyen Várszegi Asztrik főapát ezt mondta: "Joggal merül fel a kérdés, hogy mit keres az alkohol az egyházban. Az egyház, a kolostor része a társadalomnak, a szenvedélybetegség nem áll meg egy közösség kapujában sem." A fórum után arról határoztak, hogy rehabilitációs otthont létesítenek szenvedélybeteg egyházi személyek részére. 
 

Leányvár 1700 lelket számláló sváb falu, Dorog szomszédságában. Amikor a katolikus templomban megkondul a déli harangszó, az ún. Hivatásőrző Ház kápolnájában is megkezdődik a szentmise. József és Raymund atya tartja a szokásos, napi istentiszteletet. A széksorokban kizárólag férfiak foglalnak helyet, tíz-tizenöt középkorú ember kíváncsi a prédikációra. A szertartás végén természetesen előkerül az áldozati kehely, ám Krisztus vére ebben a házban nem bor, hanem must alakjában ölt testet.


A misét celebráló atyákat nemcsak katolikus vallásuk köti össze a jelen levő hívekkel, hanem alkoholizmusuk is. A leányvári létesítmény az egyetlen olyan rehabilitációs otthon Európában, amit szenvedélybeteg, javarészt alkoholfüggő katolikus egyházi személyek gyógyítására hoztak létre.

Micsoda szégyen

A szentmise végeztével az atya és segítője visszateszi a szekrénybe a miseruhákat, és immár melegítőben indulnak ebédelni. József atya, aki az egyik nagyvárosból érkezett Leányvárra józanodni, áldást mond, majd ő is nekilát a rakott krumplinak. Józsefnek tizennégy év alkoholfogyasztás és jó másfél év "gondolkodási idő" kellett, hogy négy hónappal ezelőtt segítséget kérjen, és beköltözzön a Hivatásőrző Házba.
 

"Világéletemben érzékeny fiú voltam, testileg-lelkileg egyaránt. Testvéreimet viszonylag korán elvesztettem, s egy regény sem lenne ahhoz elég, hogy felsoroljam, milyen betegségeken mentem át, hányszor voltam a halál kapujában. Mindazonáltal sohasem volt kétséges számomra, hogy a papi hivatást választom. A felszentelés után egy kis dunántúli faluba kerültem, ahol az élet természetes része volt a borfogyasztás. Jó ideig semmi bajom nem származott az ivásból, ám egy idő múlva azon vettem magam észre, hogy kívánom az alkoholt, nélküle képtelen vagyok funkcionálni. Ekkor már szerként használtam az italt, ami egyrészt remekül csökkentette a szorongásaimat, másrészt egyfajta teljesítményfokozóként is hatott, hiszen négy-öt ember napi munkáját végeztem egymagam. Persze nálam is kialakultak a védekező mechanizmusok, egy ideig azzal áltattam magam, hogy bármikor abba tudom hagyni. De nem ment: próbáltam beosztani a napi adagomat, nem gondolni rá, csak este inni, de végül mindig az üveg mellett kötöttem ki. A helyzetem négy-öt éve fordult komolyra, amikor már egyes munkáimat is képtelen voltam elvégezni, pihenőnapot kértem."

 

József atya ennek ellenére sem vett részt hosszabb kórházi kezelésen, háziorvosa sem merte szembesíteni alkoholizmusával és depressziójával.

"Szenvedtem a csendtől és a magánytól. Azt hittem, hogy a hívőim mit sem sejtenek iszákosságomról, miközben mindenki mindenről tudott, de senki sem állt elém segítő szándékkal, azzal, hogy baj van. A doktorok is részt vettek a tagadós játszmában, kimerültséget diagnosztizáltak, hiszen ki merne egy katolikus papot szembesíteni azzal, hogy alkoholista."

 

Bár József tudott a Hivatásőrző Ház létezéséről, paptársai komoly fejmosása kellett, hogy fontolóra vegye a rehabilitációt.

"Felkerestek, és kőkeményen szembesítettek azzal, hogy innen nincs tovább. Orvosi segítségre van szükségem, vagy meghalok. Noha semmi újat nem hallottam, mégis megkönynyebbültem, hogy ezt végre valaki kimondta."

 

A nagy beszélgetés után mégis több mint egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a terápia mellett döntsön. Szégyenből halogatott.

"Hiába építettem iskolát a városomban, újítottam fel számos templomot. Egyetlen dolog motoszkált a fejemben: pap létemre bűnös vagyok, mert alkoholista lettem. Hogyan nézzek így a nyájam szemébe? Másrészt gyötört az önvád, ha ide kerülök, agg szüleim nem élik túl a szégyent, mivé süllyedt pap fiúk."

Az atya elmondta, hogy a sok komoly betegségből mind kigyógyult, de a legsúlyosabb, az alkoholbetegség most már megmarad a haláláig. És hogy nem iszik, azért őszintén hálát ad Istennek. Megélhette azt is, hogy szülei láthatják több mint 100 napos józanságát, és nem aggódnak többé. A szégyen, amitől félt, szertefoszlott.
 

A bűntudattal küszködő papon később sokat segített a Hivatásőrző Ház egyik munkatársa, Raymund atya, aki nem morális véteknek, hanem betegségnek tartja az alkoholizmust. A Domonkos-rendi szerzetes ugyancsak alkoholbeteg, ám kilenc éve nem iszik szeszt, s a ház 2004-es megalakulása óta józan alkoholistaként, úgynevezett "kísérőként" dolgozik a terápiában. Tanúságtétele szerint akkor kapta vissza az életét, amikor többszöri kórházi kezelése után rendtársai válaszút elé állították.

A szigetvári alkohológia speciális, a "Minnesota-modellen" alapuló (bővebben: A tagadás betegsége, Magyar Narancs, 2008. szeptember 4.) programján kötött ki 1999-ben, és azóta is tartja józanságát.

"Korábban piedesztálon álltak.Ők voltak mindenben a meghatározó személyek. Láttam olyan kis falut, ahol a plébánost tartották a falu eszének. Éppen ezért ott a kísértés, hogy a terápiában is megkérdőjelezhetetlen tekintély akar lenni. Eddig mindig csak segítséget és tanácsokat adott, most neki kell elfogadnia, ráadásul többnek tartja magát a többi alkoholistánál. Észrevettem, a papokban él a reflex, hogy védjék a mundér becsületét, azaz ha feltárják saját gyengeségeiket, az egész papságról állítanak ki negatív véleményt a kívülállók."


A tizenkét férőhelyes házban a szerzetesen kívül további két józan alkoholista segít, ugyanis azt már a szakma is elismeri, hogy a "sorstársak", az alkoholizmusból felépült személyek példaértékű szerepet töltenek be a még szenvedők kijózanodásában.
 

A "kísérők" mellett komplex orvosi csapat is részt vesz a munkában: belgyógyász, addiktológus, pszichiáter, pszichológus és lelkigondozó foglalkozik a betegekkel. A ház az ép testben ép lélek szlogent is komolyan veszi: csocsó és pingpongasztal mellett konditerem is van, a kötelező reggeli torna pedig a féléves, gyógyszermentes terápia része.

 Amerikából jött

Először 1993-ban merült fel, hogy megoldást kellene találni az alkoholista papok gyógyítására, mivel az egyház sem tudott mást, mint a néhány napos kórházi gyógykezelést, vagy az áthelyezést, ami persze csak addig működött, amíg az iszákos atya botrányt nem okozott az új helyen is. A szembesülésben szerepet játszott a tengeren túl élő gyógyult alkoholista, Rauch László atya, aki az itthoni elkeserítő állapot láttán javasolta, hogy amerikai mintára hozzanak létre egy olyan "vendégházat", amely a szenvedélybeteg egyházi személyekkel foglalkozik. Rauch közbenjárásával Ternyák Csaba érsek, a Püspöki Konferencia akkori titkára látogatást tett a michigani és a rochesteri Guest House-okban, és látogatásakor az amerikai magyarok összedobtak 20 000 dollárt a Magyar Guest House Alapítvány létrehozására.
 

Az áttörést az alapítvány 2001-ben és 2002-ben tartott pannonhalmi konferenciái jelentették: ekkor ugyanis az egyház részéről kinyilváníttatott, hogy a katolikus papságot sem kerülheti el a szenvedélybetegség. A Püspöki Konferencia 2002-ben vásárolta meg az ideális helyen lévő, ám kihasználatlan leányvári ingatlant. A tizenkét férőhelyes Hivatásőrző Házat végül 2004 szeptemberében adták át, s Erdő Péter bíboros áldotta meg.
 

Az otthon motorja egy fiatal addiktológiai szakember, Hidász Zoltán lett. Az intézményvezető korábban az esztergomi ideggondozóban foglalkozott alkoholistákkal, a narkológiai képzés és az addiktológiai konzultáns szak elvégzése után a Katolikus Caritas "Rév" Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatánál dolgozott tanácsadóként.
 

"Egy józan alkoholista pap, Jakus Ottó, a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat munkatársa keresett fel, hogy az egyház rehabilitációs otthont létesít. Kérdezte, volna-e kedvem közreműködni. Persze hogy volt."

 

Hidász Zoltán megbízatásakor kijelentette, hogy kizárólag jól felkészült, szakemberekből álló csoporttal, és komplex terápia segítségével tudja megvalósítani gyógyító programját.

"Összeültünk néhányan, és elgondolkoztunk a programon. Terápia ugyanis sokféle létezik, de a magyarországi adatok és a Guest House eredményei is egyértelműen a Minnesota-modell mellett szólnak. Ennek a módszernek utóélete is van, senkinek nem engedik el a kezét: ha lelkiismeretesen látogatják az AA gyűléseket, ideális esetben az egész életen át tart a felépülés. Segítséget kértünk a szigetvári alkohológia vezetőjétől, Szikszay Petronellától, aki hozzájárult a már bejáratott programja átvételéhez, sőt dolgozóink gyakorlati tapasztalatokat is szerezhettek Szigetváron. Egyházi intézmény lévén mi természetesen reggeli imával kezdjük a napot, este pedig hálát adunk. A zsolozsma és a napi mise elengedhetetlen része a felépülésnek, a szertartásokat az itt kezelt papok tartják meg."

A megalakulás után a ház vezetői valamennyi egyházmegyét végiglátogatták, ismertették a terápia működését. Olyan beteget is magukkal vittek, aki megosztotta felépülését. A fogadtatás vegyes volt, hiszen a papság körében többnyire nem tartják betegségnek az alkoholizmust. Hidász szerint leginkább a helyi püspök hozzáállásától függ, hogy érkeznek-e szenvedélybetegek az adott körzetből, és élnek-e a ház által nyújtott lehetőséggel.
 

"Elsősorban dunántúli nagyvárosokból jönnek a felépülni vágyó papok, de egyre több határon túli is ránk talál. Az egyházi személyek általában a felettesük javaslatára jönnek a terápiára: felelős lelki vezetőként a püspök szólítja fel az érintett papot, hogy kérjen segítséget. Olyan is előfordult, hogy a pap jelentkezett, hogy be szeretne vonulni."

Mivel a Hivatásőrző Ház nem egészségügyi, hanem szociális intézmény, nincs szerződésük az egészségbiztosítási pénztárral.

"A terápia költségtérítéses, havonta 45 000 forintot kell fizetniük a kezelteknek - mondja Hidász Zotán. - Ez napi 1500 forintot jelent, ami természetesen nem fedezi a valós költségeket. A legfőbb bevételi forrásunk a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által nyújtott pénzbeli támogatás, valamint az állami normatíva, ami jelenleg személyenként 700 000 forint egy évre. De meggyőződésünk az is, hogy a felépülésnek ára van, ezért fontos, hogy a kezeltek is fizessenek." 
 

Az eddigi eredmények a terápia hatékonyságát igazolják, a 2004 óta gyógykezelt papok többsége megtartotta józanságát.

"Minden betegről tudunk, és tartjuk velük a kapcsolatot: meghívjuk őket a rendezvényeinkre, lelki gyakorlatainkra."

Tavaly huszonhárman fejezték be a féléves terápiát, huszonegyen ma is józanok. Püspöke válogatja, hogy új körzetbe helyezi-e át az érintettet, vagy visszatérhet a régi helyére. A tapasztalatok szerint az egyházi személyek a kezelés után hitükben is megerősödnek, a hívek pedig általában pozitívan fogadják a hiteles feltárulkozást.

 

Forrás: Péterfi Judit - Magyar Narancs

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr79805445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.