Civil segítőkkel kezdett új életet Lakatos Heléna

Heléna élete jó példa arra, hogy van a nyomorúságnak egy olyan szintje, amiből nem lehet egyedül kitörni, a puszta akaraterõ ehhez édeskevés. A 36 éves családanya korábban súlyos drogfüggő volt, emiatt az állam elvette tőle a gyermekeit. Ez olyan sokkot okozott neki, hogy elhatározta: kijön a bagi cigánytelepről, új életet kezd, és visszaszerzi őket. Bámulatos életútjában elévülhetetlen szerepe volt a civil segítőknek. Lakatos Helénával a munkahelyén, a Prezi kávézójában beszélgetett Makki Marie-Rose.

Mikor jött be a drog a bagi cigánytelepre?
– 2004 körül. Sajnos eléggé elterjedt a drogozás, és nemcsak a fiatalok körében, hanem a szülők és idősek között is – ez kortól független. Én is köztük voltam. Extasyt szedtem, aztán speedet, végül intravénás használó lettem. A szer valahogy elfeledtette a kilátástalanságot, a szegénységet, felszabadulttá tett, nem gondolkodtam és nem szenvedtem. A drogozás alatt az emberek semmit nem látnak, csak azt, hogy meglegyen a mindennapi adagjuk. Így a kapcsolataik is teljesen tönkremennek.

Nem is akarnak kijönni ebből?
– Sokan félnek attól, hogy mi vár rájuk, ha abbahagyják a drogot.

A te példád nem lehet reménykeltő a számukra?
– De igen, csak ez nem elég, mert ha a drog az uralma alá veszi az embert, akkor az akaraterejét is elveszti, nincs megállás. A legtöbben azért nem tudnak kijutni ebből a helyzetből, mert nincs hozzá elég motivációjuk, nem kerülnek le egy olyan mélypontra, hogy most már elég, nekem segítség kell. Ez egy olyan pont, ahonnét vagy fölfelé vezet az út, vagy a végállomáshoz, ami a halál vagy a börtön.

Neked mi jelentette a mélypontot?
– Az, hogy elvették a négy gyermekemet. Akkor fogadtam meg, hogy leszokom, és hogy mindenáron azon leszek, hogy visszakapjam őket. Ehhez az egész addigi életvitelemet meg kellett változtatnom. Ez nem volt könnyű egy olyan helyen, ahol nagyon keveseknek adatott meg, hogy normális életet élhessenek.

Te is ott születtél, a telepen?
– Nem, nekem annyiból könnyebb volt a helyzetem, hogy állami gondozottként a többséggel nevelkedtem nyolcéves koromig. Ott megtanultam egy csomó mindent, illemet, tiszteletet, ilyen apróságokat, amik utána bennem maradtak. Viszont később a cigánytelepen eléggé visszacsúsztam. Nyolcéves voltam, amikor az apám magához vett engem, és onnantól ő meg a mostohaanyám neveltek Gödöllőn. Tőlük költöztem el 14 éves koromban a bagi cigánytelepre – ennek az oka olyan trauma volt, amiről nem szeretnék beszélni –, és

BÁR A TELEP 80 SZÁZALÉKA ROKONOM VOLT, MÉGSEM FOGADOTT BE SENKI.

Hogyhogy?
– Ott olyan nagy a szegénység, hogy senki nem számíthat másokra, mindenki úgy él meg, ahogy tud. Mivel nem volt hova mennem, belekényszerültem egy élettársi kapcsolatba, ami egy elég nehéz időszakot jelentett az életemben. Azzal a férfival három évig éltem együtt Bagon, aztán félrekacsintgatott, és szétváltak útjaink.

Édesanyádról tudsz-e valamit?
– Soha nem láttam őt, a születésemkor otthagyott engem a kórházban. Úgy tudom, hogy közel húsz éve meghalt, és hallottam, hogy több gyermeke is van rajtam kívül, akik szintén állami gondozásba kerültek.

Állami gondozottként sem kötődtél senkihez?
– Nekem nagyon jó emlékeim vannak az ott töltött évekről. Felsőpetényben laktunk, egy Nógrád megyei kis faluban, ahol mindenkit ismertem, és mindenki szeretettel állt hozzám. Egérkének becéztek, mert picike kislány voltam, és az óvó néni, Farkas Marika néni mindig hazavitt engem magukhoz.

Hány osztályt végeztél el?
– A nyolc osztályt el tudtam végezni, és tervben volt a továbbtanulás is: nagyon szerettem volna fodrász lenni. Azt nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha végig állami gondozottként növök föl. Valamennyire istenhívő vagyok, és azt gondolom, ennek a sok rossznak meg kellett történnie velem ahhoz, hogy eljussak odáig, ahol ma tartok.

A gyerekeid mikor születtek meg?
– 17 évesen ismertem meg a gyermekeim apját, akitől született egy fiam, majd két lányom, akik ikrek. Szerettem őt, vele biztonságban éreztem magam, de négy év múlva meghalt egy közúti balesetben. Akkor ottmaradtam az egészen kicsi gyerekeimmel egyedül, 21 évesen. Majd megismerkedtem a legkisebb fiúgyermekem apjával, viszont vele megszakadt a kapcsolatom négyhónapos terhesen. Teljesen magamra voltam utalva, és nem láttam a kiutat, munkát hiába kerestem. Egy olyan házban laktam a gyerekekkel, ahol még fürdőszoba sem volt, a vizet az utcai kútról kellett hordani.

Ez mennyire jellemző ott?
– Még mindig laknak ilyen házakban családok. Akkoriban sok olyan szocpolos ház épült Bagon, amelyben nemcsak víz, hanem sokszor áram sem volt bevezetve, mert a vállalkozó átverte az embereket. Én ettől az egész kilátástalan helyzettől összeroppantam. 2004-ben, 24 évesen kezdtem el drogozni, rá két évre jött egy élettárs, akivel három éven át együtt kábítószereztünk. Az utolsó fél évben jelent meg a dizájnerdrog, amitől borzasztóan leépültem:

30 KILÓRA FOGYTAM LE, ÚGY NÉZTEM KI, MINT EGY ZOMBI.

Megőrültem tőle, többször volt öngyilkossági kísérletem is.

A párod nem segített?
– Az élettársam egy idő után úgy viselkedett, mint egy őrült, betegesen féltékeny volt, nem engedett ki a házból sem. Aztán egy nap nagyon megvert, úgy, hogy kórházba kerültem. Ezután a gyerekeimmel együtt elköltöztem tőle az egyik nagybátyámhoz, mire ő megüzente nekem, hogy most elveszi tőlem azt, ami a legfontosabb az életemben. Bement a gyámügyre és elpanaszolta, hogy drogozom. Elég volt csak rám nézni, úgyhogy 2012. május 3-án elvitték a gyerekeimet. Előtte egy hetet kaptam arra, hogy felkészítsem őket az elválásra.

A gyerekek ezt hogyan viselték?
– Sírtak, és nem akartak elengedni, pedig előtte az egész leépülésemet végignézték. A legidősebb fiú 15 éves volt, a lányok 12, a legkisebb 10, amikor elvitték őket. A három kisebb gyerek nevelőszülőhöz került, a nagyfiú lakásotthonba. Akkor döntöttem el, hogy nekem segítség kell, és minden erőmmel azon leszek, hogy visszakapjam őket.

Honnan kaptál segítséget?
– Hála Istennek a BAGázs egyesület akkor már két éve bent volt a telepen, és az önkéntesek foglalkoztak a gyerekekkel, az enyéimmel is, tartottak nekik nyári táborokat és különféle foglalkozásokat. Az egyik lányom mentora, Rudas Anna volt az, aki segített nekem mindenben. Végig ott volt mindenhol, együtt találtuk meg a pécsváradi rehabilitációs otthont is. Ott azonnal izoláltak engem a külvilágtól. A gyerekeimmel addig ő tartotta a kapcsolatot – folyamatosan látogatta, biztatta őket, a lányom mentorálását is folytatta. Közben küldött nekem csomagot is, és a rehab dolgozóival is tartotta a kapcsolatot.

Mennyi időt voltál külön a gyerekektől?
– Egy évet és hét hónapot. Pécsváradon három hónapot töltöttem, majd átkerültem Pécsre, egy hostelben kaptam szállást, és ott akartam új életet kezdeni. Munkát kerestem, hiszen ez volt a következő feltétel, hogy visszakaphassam a gyerekeimet. De cigányként, nyolc osztállyal legfeljebb alkalmi munkát, autópálya-takarítást, meg ilyeneket találtam, normális bejelentett állást nem.

Ekkor már nem drogoztál?
– Nem, de egy éven át naponta eljártam az NA (Narcotics Anonymous) gyűlésekre. Minden estét ott töltöttem, és ez sok erőt adott nekem. Arról szól az egész gyűlés, hogy egymás tapasztalataiból merítünk ahhoz, hogyan álljuk meg, hogy ne drogozzunk. Mi egész életünkben függők maradunk, de a csoport segít abban, hogy ha jön egy rossz időszak, ne nyúljunk megint valami szerhez.

És te végig kibírtad?
– Igen, most lesz ötödik éve, hogy tiszta vagyok, és a gyerekeim nagyon büszkék rám. Én is büszke vagyok rájuk: tanulnak, sőt, a legkisebb fiam főszereplő volt a Brazilok című filmben. Ők messze elkerülik a drogokat. Sajnos egyedül a nagyfiam az, aki javítóintézetbe, majd börtönbe is került a drog miatt, mert mindenféle balhéi voltak, amíg külön voltunk. Mintha a saját utamat látnám benne megismétlődni, de hiszem, hogy ugyanúgy kijön belőle, ahogy én is. Ott állok mellette, és ezt tudja. Emlékszem, a javítóintézetben végezte el a nyolcadik osztályt, és

EGYEDÜL ÉN MENTEM EL AZ ISKOLAI BALLAGÁSRA AZ ÖSSZES SZÜLŐ KÖZÜL, HOLOTT RENGETEG GYEREK BALLAGOTT.

Ez megdöbbentő volt. Én mindenáron otthont akartam teremteni a gyerekeimnek.

Hogyan jutottál munkához?
– Eléggé kétségbe voltam esve, ezért hazamentem Bagra apámékhoz. Felhívtam Annát, hogy sehol nem kapok munkát, nem tudom visszaszerezni a gyerekeimet. Anna erre azt mondta: na végre, arra várt, hogy jelentkezzem. Elmondta, hogy a Prezi itt járt a telepen, és kimondottan innen szeretnének valakit alkalmazni konyhai kisegítő munkára a bisztrójukba. És a BAGázsnál rám gondoltak. Először felvettek a Prezihez négyórás munkakörbe, aztán hatra, aztán megkaptam a teljes munkaidős megbízást.

A gyerekekhez lakhatás is kellett, nem?
– De igen. Az első három hónapban Bagról jártam be, aztán gyűjtögettem egy kis pénzt, amiből sikerült feljönnöm Budapestre, és egy kis szobát tudtam bérelni. A lényeg az volt, hogy ki tudtam jönni a telepről. Később, amikor megkaptam a teljes állást, akkor tovább gyűjtögettem, meg a BAGázs és a Prezi is segített, hogy ki tudjak venni egy lakást. Aztán,

AHOGY LETT MUNKÁM, ÉS VOLT HOL LAKNOM, HAZAHOZHATTAM A GYEREKEIMET IS, 2013 DECEMBERÉBEN, KARÁCSONY ELŐTT.

Felnőttként mi volt az, amit a Preziben kellett megtanulnod?
– Szinte semmit nem tudtam, mindössze annyi tapasztalatom volt, hogy családanya vagyok, és nagyon szeretek főzni. Amikor idekerültem, szendvicseket és salátákat kellett készítenem, és nagyon megtetszett az egész hely. Aztán az itteni főnököm, akivel jó barátságba kerültünk, folyamatosan tanítgatott mindenre, számítógép-kezelésre, és az angolt is vele kezdtem el. Alapszinten nekem is beszélnem kell az angolt, hiszen a bisztróba legalább 12 országból járnak be az emberek, és ez a közös nyelv.

Könnyen beilleszkedtél?
– Nagyon féltem attól, hogy nem fogok megfelelni, hiszen

ITT VAGYOK A GYENGE KIS NYOLC OSZTÁLYOMMAL, TISZTA TUDATLANUL, RÁADÁSUL CIGÁNY VAGYOK, MIT FOGOK ÉN ITT KEZDENI ENNYI OKOS EMBER KÖZÖTT?

De végig az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell tartanom ezt az állást. Aztán ahogy egyre hosszabb ideje voltam itt, arra jöttem rá, hogy itt nincs megkülönböztetés, mindenki mindenkivel barátkozik, beszélget. Nagyon hamar sikerült beilleszkednem, soha nem éreztették velem azt, hogy cigány vagyok. Igaz, itt sokféle nemzetiségű ember van, tehát nem rívok ki közülük.

Mi most a beosztásod?
– Hivatalosan bisztró junior menedzser vagyok, és a takarító cégünk koordinátora (nevet). (A Hetek interjúja, Közreműködött: Jankovics Tímea) 

vigyazo 

Izlandon az utóbbi húsz évben meglepő mértékben csökkent a kamaszkori dohányzás, alkoholfogyasztás és droghasználat. Húsz évvel ezelőtt az izlandi tinédzserek Európa élvonalába tartoztak az elfogyasztott alkoholmennyiség terén. Míg 1998-ban a tizenöt-tizenhat éves kamaszok 42 százaléka nyilatkozott úgy, hogy berúgott az elmúlt hónapban, addig 2016-ban már csak 5 százalékuk.

Míg anno 17 százalékuk, ma csak 7 százalékuk használt kannabiszt. Régebben 23 százalékuk dohányzott naponta, ma csak 3 százalék teszi ezt.

Hogy csinálták? És miért nem csinálja minden ország utánuk? Az izlandiak elég radikális módon érték el a változást, ugyanakkor a módszerben semmi meglepő nincs, józan ésszel belátható, hogy miért sikeres. 

 

Nem a drogot, az élményt keressük

 

Az egyik értelmi szerző, az amerikai Milkman pszichológus professzor a hetvenes években kezdett a drogok problematikájával foglalkozni – akkor, amikor széles körben elérhetővé és divatossá váltak a kábítószerek, többek között az LSD, a heroin. Nagy érdeklődés övezte azt a kérdést is, hogy miért választják az emberek az egyik vagy a másik drogot.

Milkman akkori kutatásai szerint az ember stresszkezelési stratégiájától függött, hogy heroint vagy LSD-t választ-e: a heroinhasználók érzéketlenné szerették volna tenni magukat a stresszel szemben, míg az LSD-használók konfrontálódni vele. További kutatásaikban pedig arra keresték a választ, miért kezd el valaki drogokat használni, miért folytatja, és leszokás után miért esik vissza?

shutterstock 512508526

Későbbi munkássága során Milkman arra a következtetésre jutott, hogy a szerhasználók nem a konkrét szerektől, hanem a szer okozta agyi kémiai változásoktól voltak függők – ez ma már evidencia. Hasonló neurokémiai változásokat azonban drogok nélkül is el lehet érni: így hatnak például a viselkedéses addikciók, azaz a szerencsejáték, net- vagy épp a vásárlásfüggőség.

Milkman korszakalkotó ötlete az volt, hogy találjunk olyan módokat, amelyek az emberek által igényelt irányba változtatják meg az idegrendszer kémiai állapotát, csak épp ezt drogok nélkül teszik.

 

Érjük el a nyugalmat vagy az eksztázist szerek nélkül

 

Denveri kutatócsoportja 1992-ben el is nyert egy nagy összegű támogatást, amelynek birtokában gyakorlatban is kipróbálhatták ezt az ötletet. A Project Self-Discovery (kb. önfelfedezés-projekt) keretében a problémás kamaszoknak olyan alternatívákat tettek elérhetővé, amelyek természetes módon változtatják meg agyunk kémiáját. Olyan kamaszokat vettek be a projektbe, akik nem kerestek kezelést, de tanáraik szerint drogproblémáik voltak.

A kutatók nem kezelést ígértek a kamaszoknak, hanem azt mondták nekik: „Megtanítunk titeket bármire, amit tanulni akartok: zene, tánc, hiphop, képzőművészetek, harcművészet.”

Úgy gondolták, hogy ezen módszerek révén a gyerekek majd megtalálják azt a módot, ahogyan drogok nélkül képesek elérni a kívánt agyi változást: vagyis akik szoronganak és nyugalmat keresnek, azok találnak valami megnyugtató elfoglaltságot, akik kalandot, kihívást keresnek, azok meg azt találják meg. Emellett a résztvevők problémamegoldó és kommunikációs tréningen is részt vettek, megtanultak bánni saját gondolataikkal, érzéseikkel, és társas készségeik is javultak.

1991-ben Milkman Izlandon tartott előadást munkájáról, később pedig egy fiatal droghasználók közösségi kezelésével foglalkozó centrumban dolgozott. Itt is az volt a fő vonulat, hogy találjanak a kamaszoknak jobb elfoglaltságot az addiktív szerek helyett. Később a programot kiterjesztették, azaz felmerült a gondolat, hogy a program nem csak a már szerhasználó kamaszok gyógyítására, hanem megelőzésre is alkalmas lehet.

 

Országos program sok támadásponttal

 

1992-ben az összes izlandi iskolában kitöltették ugyanazt a kérdőívet: a kamaszok drog-, alkohol- és dohányfogyasztási szokásaik mellett azok szabadidős programjaira kérdeztek rá. Ebből nem csak az derült ki, hogy a helyzet elkeserítő – rengeteg izlandi kamasz használ mindenfélét – hanem az is, hogy a két dolog összefügg. Azok a kamaszok, akik valamilyen szervezett szabadidős tevékenységben vettek részt, sokkal ritkábban dohányoztak, ittak vagy drogoztak. Mindez azzal is összefüggést mutatott, hogy mennyi időt töltenek a kamaszok a szüleikkel.

Az ebből nyert adatok és Milkman korábbi kutatásai szolgáltatták az alapot az ez után következő programra, amelynek a „Fiatalok Izlandon” nevet adták – és ami, húsz évvel később úgy tűnik, remekül működött.

A program egy része a szerek elérhetőségét volt hivatott csökkenteni: 18 éves kor alatt tilos lett dohányárut vásárolni, 20 éves kor alatt alkoholt. A dohánytermékek és az alkohol reklámozását is betiltották. Minden iskolában kötelező lett szülői szervezetek létrehozása, ezáltal az iskola és a szülők együttműködését javították. Felvilágosító programok során hangsúlyozták, hogy a szülőknek érdemes minél több időt tölteni a gyerekkel – azaz a közhiedelemmel ellentétben nem csak az idő minősége, hanem a mennyisége is számít. Hasznos például, ha az estéket otthon tölti a gyerek, valamint ha ismerjük a gyerek barátait.

shutterstock 409548226

De ez még semmi: hoztak egy törvényt, hogy a 13 és 16 év közötti gyerekek nem lehetnek az utcán télen este 10, nyáron éjfél után. Nekünk itt Kelet-Közép Európában, akik a kijárási tilalmat háborúk és/vagy elnyomó rendszerek kapcsán tapasztaltuk meg, elég rémisztően hangzik mindez – Izlandon pedig húsz éve működik.

Ami a szabadidős elfoglaltságokat illeti: állami támogatást kapott egy csomó sportklub, zeneiskola, művészeti- és táncklub, kifejezetten abból a célból, hogy a gyerekek értelmesen töltsék az időt, részegen fetrengés helyett így ingyen korcsolyázhattak meg ping-pongozhattak.

A kérdőívet pedig minden évben felveszik minden diákkal, így az adatok mindig naprakészek. Ebből azt is tudjuk, hogy nem csak a szerhasználat mutatói javultak, hanem a szabadidő eltöltésének módja is. 1997 és 2012 között duplájára nőtt azoknak a kamaszoknak a száma, akik hétköznap időt töltenek szüleikkel. Duplájára nőtt a szervezett formában sportolók száma is.

 

Ott működött, de máshol is lehetséges?

 

A programot azóta több európai városban is elkezdték. Sok helyen csak a felmérés történik meg, és van, ahol igyekeznek megvalósítani a programot, természetesen a helyi adottságoknak megfelelően. Eddig még egyetlen más országban sem korlátozták például törvénnyel a kamaszok esti utcai tartózkodását.

Az egyik követő például a litván Kauna városa, ahol a szülők oktatása mellett ingyenes sportolási lehetőségeket biztosítanak a fiataloknak – az utóbbi években negyedével csökkent az alkoholhasználó kamaszok száma.

A programot vezető szakemberek szerint a hagyományos drogprevenció helyett olyan környezetet kell teremteni a kamaszok számára, ahol azok jól érezik magukat, olyan körülményeket, hogy ne legyen szükségük drogokra. Igazán egyszerű.

 

Mi valósítható meg ebből itthon?

 

Természetesen abban a szakemberek is egyetértenek, hogy nem rendelkezik minden közösség – minden város vagy ország – hasonló erőforrásokkal. Sok országban a prevenciós programokat eleve rövid időtartamokra tervezik, ami gátolja azok sikerességét – az izlandi program hosszú távú befektetés. A másik probléma az, hogy míg Izlandon az állam és az állampolgárok viszonya elég harmonikus, ez nincs mindenhol így. Emiatt sok helyen tiltakoznának az emberek, ha az állam ennyire belenyúlna a magánéletükbe, ha fentről akarnák megmondani, mennyi időt töltsünk a gyerekkel és hogy mikor mehet ki az utcára. Bevallom, számomra is kényelmetlen, kissé diktatórikus elképzelések ezek – ugyanakkor a szervezett szabadidős tevékenységekkel nincs problémám.

shutterstock 452956249

Mit tudunk ebből megvalósítani itthon? Mielőtt még kijelentjük, hogy á, semmit, úgyis reménytelen, érdemes mégis belegondolni. Vannak elemei, amelyek az egyén szintjén is megvalósíthatóak: töltsünk több időt a gyerekkel, vigyük színházba, moziba, kiránduljunk, horgásszunk, neadjisten szerepjátékozzunk vele.

Más elemei kisebb közösségek szintjén valósulhatnak meg: az ingyenes sportolási lehetőség addikcióellenes hatását nem csak amerikai professzorok ismerték fel, hanem egy óbudai gyermekorvos is: Dr. Faragó Sándor azaz a Ping-Pong Doki anno egy darab pingpongasztallal indította el sikeres prevenciós programját, nyomában néhány helyen éjszakai sportklubokat hoztak létre csellengő fiataloknak.

Bár az izlandihoz hasonló országos program hazánkban valószínűleg még várat magára, érdemes kis közösségekben gondolkodva értékelni, mely elemeit tudnánk megvalósítani saját lakókörnyezetünben.

Puskás Pálma 


Már az is bántalmazásnak számít, ha a szülők a gyerek előtt bántják egymást, akár fizikailag, akár verbálisan FOTÓ: EP/GETTY IMAGES/THINKSTOCK

 

A családon belüli erőszakról rendezett kerekasztal beszélgetést a Liberális Magyarországért Alapítvány. A beszélgetésre politikusok és szakemberek mellett két olyan asszonyt is meghívtak, akik maguk is az erőszak áldozataivá váltak. De nem csupán az otthoni bántalmazásokról meséltek, beszámoltak az őket ért rendszerszintű abúzusokról is. Az ellenzéki pártok és szakértők az Isztambuli egyezmény ratifikálását követelik. A kormánypárt szerint a bevándorlók jelentik a legnagyobb veszélyt a nőkre. 

 

Bárcsak úgy lehetne belekezdeni Nikolett történetének elbeszélésébe, hogy a háromgyermekes édesanya nem mindennapi borzalmakról számolt be tegnap a Liberális Magyarországért Alapítvány „Nem magánügy!" elnevezésű kerekasztal beszélgetésén. A családon belüli erőszak azonban nagyon is mindennapi, több millió nőt érint az egész világon, ráadásul a nők ellen elkövetett bűncselekmények között egyértelműen a családon belüli erőszak a leggyakoribb halálozási ok, világszerte nők százezreinek halálához vezet. Nikolett ebből a szempontból szerencsésnek mondható, de az átélt traumákkal élete végéig együtt kell élnie.

Édesapja alkoholista volt, gyermekként neki és három testvérének nap mint nap terrorban kellett élniük. „Sokszor be voltunk zárva a szobánkba. Az öcsémet egyszer összekötözött lepedőkön engedtem le az ablakon keresztül, a második emeletről, hogy szerezzen egy kis ételt, hogy ne haljunk éhen" - mesélte Nikolett. Talán ő picit jobban viselte a viszontagságokat, felnőve férjhez ment, három gyermeke született. Egyik öccse viszont súlyos szenvedélybeteg lett, húga már 15 évesen teherbe esett, másik fiú testvére pedig egyszerre több betegséggel is küzd, amelyek jórészt a gyermekkori traumákra vezethetők vissza. „Ha akkor valaki segít rajtunk, minden másképp alakul".

2010-ben azonban Nikolett életében is krízishelyzet állt elő: elveszítették házukat, bútoraikat, otthonukat. A nagypapa fogadta be őket: egy egyszobás lakásban éltek nyolcan. Az édesanya szeretett volna legalább a gyerekekkel külön költözni, de hiába adott be pályázatokat, minden anyaotthonból, krízisszállóból elutasították. Közben világossá vált, hogy kisfia nem úgy fejlődik, mint a többi gyerek, speciális fejlesztésre lenne szüksége. Nem sikerült egy korai fejlesztő programba se bekerülniük. Végső kétségbeesésében felkereste az illetékes gyámhivatalt, hatóságként hátha el tudnak érni valamit.

„Közölték, harminc napra el tudják venni a gyerekeimet, addig nyugodtan intézkedhetek" - emlékezett vissza Nikolett. Természetesen nem egyezett bele. Sírva hagyta el a hivatalt, ám mint mondta, amint kitette a lábát, már készült is az azonnali végzés a gyerekek ideiglenes kiemeléséről. „Este nyolckor lefektettem a kicsiket, nem sokkal később két rendőr kopogtatott, egy papírt lobogtatva. Arra hivatkozva akarták elvinni a gyerekeket, hogy én a gyámhivatalban öngyilkossággal fenyegetőztem". Nikolett elmondása szerint a rendőrök nem akartak azonnal érvényt szerezni az indokolatlan kiemelésnek, hiszen maguk is látták, az asszony beszámítható, a gyerekeket család veszi körül. Hosszas telefonálgatás után végül mégiscsak arra jutottak, muszáj elvinniük a kicsiket.

Mindez az éjszaka közepén történt, Nikolett elkísérte gyerekeit a gyermekotthonba. „Soha nem voltak még külön, mégis szétválasztották őket. A sírásukat hallgatva kellett eljönnöm onnan. Senkinek nem kívánom azt, amit akkor éltem át" - mondta az édesanya. Másnap elment a gyámhivatalba, hogy érdeklődjön, hogyan kaphatja vissza a gyerekeket. A gyámügyis annyit mondott: így járt, tudhatta volna, hogy a legrosszabb helyre jött segítségért. „Szó szerint azt mondta nekem: most majd egy életre megtanulom, hogy ne panaszkodjak". De Nikolett nem hagyta annyiban: fellebbezett a gyámhivatal döntése ellen, a Társaság a Szabadságjogokért segítségét is kérte. Végül a gyámhivatal belegyezett, hogy ha visszavonja a fellebbezést, visszakapja a gyerekeit.

„Hat hétig voltak távol tőlem. Kiderült, az autista kisfiam egy hétig szinte semmit sem evett. A kislányom még ma is csak úgy tud elaludni, ha ott vagyok mellette és fogom a kezét. Sokáig nem beszéltem erről senkinek, de ma már annyi hatósági túlkapásról hallani, hogy nem hallgathatok. Ez így nem mehet tovább. Támogatás helyett szankcionál a rendszer. Az új gyermekvédelmi törvény pedig csak ráerősít minderre" - fogalmazott.

„Tudom, milyen napokon keresztül éhesen lefeküdni. Tudom, milyen azt hallgatni nap mint, nap, mikor döglesz már meg. Tudom, milyen az, amikor a gyereknek saját apja kéjes hörgését kell hallgatnia, miközben meggyalázza azt a pici testet" - erről már egy másik áldozat, Marianna beszélt. Őt négyéves korától bántalmazták a szülei, apja szexuálisan is zaklatta. Amikor kiderült, kiemelték a családból, ám mire hétéves lett, a gyámhatóság úgy döntött, visszakerülhet, mert a szülők megváltoztak. Tévedtek, a bántalmazások Marianna 18 éves koráig folytatódtak. „Voltak látogatások a gyámügy részéről, ám az kimerült abban, hogy a konyhában kávéztak. Rengeteg gyereket hagynak magára bántalmazó családban. Soha nem fogok tudni teljes életet élni" - mondta.

Nikolett és Marianna is arra tette fel az életét, hogy történeteikkel segítsenek azoknak, akik családon belüli erőszak áldozatai lettek, hogy megmutassák: a családon belüli erőszak nem magánügy.

 

Kiálltak az Isztambuli Egyezmény mellett 
 
A kerekasztal beszélgetésen részt vett az MSZP, az LMP, az Együtt, a Liberális Párt és a Jobbik képviselője is. A kormánypárt úgy döntött, nem képviselteti magát. Szelényi Zsuzsanna (Együtt) hangsúlyozta: a családon belüli bántalmazás mindig a gyerekkel együtt történik. Már az is bántalmazásnak számít, ha a szülők a gyerek előtt bántják egymást, akár fizikailag, akár verbálisan.

 

Bősz Anett (Liberális Párt) elmondta: legalább 100 ezer nő, gyermek érintett, a bántalmazottak mintegy 10 százaléka férfi. Kiemelte: a magánélet szentsége csak addig lehet sérthetetlen, amíg nem történik bűncselekmény a zárt ajtók mögött.

 

Vágó Sebestyén (Jobbik) a jelzőrendszer hiányosságairól beszélt, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a jelzőrendszeri tagok védelme sem biztosított.

 

Bangóné Borbély Ildikó (MSZP) arról beszélt, a kormány homokba dugja a fejét, amikor a családon belüli erőszakról van szó. Reméli, a kormány ebben a kérdésben nem Oroszországot követi, ahol épp mostanában dekriminalizálják a családon belüli erőszakot.

 

Szél Bernadett (LMP) hangsúlyozta: nincs más megoldás, csak az Isztambuli egyezmény ratifikálása. Az ellenzéki pártok megegyeztek egy közös gyermekvédelmi charta kidolgozásában is.

 

A Fidesz közleményben annyit fűzött hozzá: nőkre a bevándorlás és az azt támogató politikai erők jelentik a legnagyobb veszélyt.

 

A szakemberek közül Spronz Júlia, a Patent Egyesület munkatársa elmondta: jogsegélyszolgálatok azután is teljes kapacitással működik, hogy a kormány ellenségnek kiáltotta ki a civil szervezeteket. Ő egyebek mellett egy átfogó törvénycsomag kidolgozását sürgette arról, hogy egyáltalán hogyan kezeljék a hatóságok a családon belüli erőszakot, ezen a téren is nagy hiányosságok vannak.

 

Betlen Anna a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség részéről hozzátette: egy megfelelő jelzőrendszer működéséhez pénz, munkaerő, kidolgozott protokoll kell, jelenleg egyik sincs.

 

Juhász Dániel 

Kneszl Beáta Carmen, az „Én, a megbélyegzett” című sikerkönyv írója az életét tette fel a Borderline-szindrómával küzdők megmentésére, és most egy csoportot is indít. 

 

kneszl A Borderline személyiségzavar gyakorta a szakembereknek is fejtörést okoz, mivel az orvostudomány jelenlegi állása szerint a legbonyolultabb pszichikai megbetegedés. A számok magukért beszélnek. 140 millió ember szenved ebben a személyiségzavarban világszerte! Leginkább a fiatalokat érinti, és ha nem kezelik, vagy nem kapják meg a kellő segítséget, akkor sok esetben sikeres öngyilkosságot hajtanak végre a Borderline-szindrómában szenvedők.

– Amikor elhatároztam, hogy megírom a könyvet, tudtam, hogy meg fog bélyegezni a társadalom, ezért is adtam neki az „Én, a megbélyegzett” címet. Azt is tudtam, hogy ez mivel fog járni, de erre tettem fel az életemet. A könyvem végén található egy Teszt (orvosi nyelven: a „klasszikus 9 kérdéses”). Ha valaki hat vagy hatnál több kérdésre igennel felel, akkor nagy eséllyel Borderline-szindrómában szenved. Már a könyv megírásakor tervben volt egy olyan csoport létrehozása, ahol ezek az emberek segítséget kapnak a mindennapok elviselésében. Mert igen! Mi mindennap túlélésre játszunk – mondta Carmen.

Az ügy mellé állt dr. Keresztes Zoltán pszichiáter is, mi több, ő fogja vezetni ezeket a terápiás csoportokat. A doktor úr jelenleg Magyarországon a leghíresebb és a leghatékonyabb Borderline-szindrómával foglalkozó szakember. Egyetemen tanít, előadásokat tart, és mondhatni, ő a Borderline-szindróma hazai tudora.

A csoportra csak a teszt kitöltése után érdemes jelentkezni, előzetes konzultáció alapján. A csoport a nyilvánosság kizárásával zajlik és 2017. február 12. vasárnap veszi kezdetét.  Bővebb információ: borderlinestop@gmail.com

 

Petke Zsolt esete egy nem mindennapi történet arról, hogyan állhat talpra az ember, ha az ivásra már ráment a házassága, és a hagyományos terápiák meg a gyógyszeres kezelések is mind csődöt mondtak. És még valami: Petke Zsolt nem más, mint egy addiktológiai osztály vezetője. 

 

Mintha puszta létezését is szégyellnék, úgy eldugták a Lehel utcai kórházudvaron az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiai osztályát. Elsőre alig találtuk meg az egyik félreeső sarokban megbújó "D" jelű épületet, amely kívülről inkább tűnt valamilyen elhagyatott raktárhelyiségnek, mint olyan helynek, ahol alkohol- és drogfüggőket gyógyítanak. Csak a málló vakolattól foltos falra kifüggesztett tábla jelezte, hogy jó helyen járunk.

Ilyen környezetben találkoztunk Petke Zsolttal, akinek függősége néhány éve súlyosbodott el annyira, hogy már nem telt el este két üveg bor elfogyasztása nélkül. Volt olyan reggel, amikor a másnaposságtól remegett a keze. Máskor súlyos munkafüggőségbe csapott át nála a szerhasználat: nem ritkán napi 16-18 órát dolgozott. Korábban is voltak hasonló periódusai – főleg alkohol és gyógyszerek (különféle nyugtatók, altatók) –, de évekig nem tudatosult benne, hogy problémája van.

©
 

Közben az ivásra szép lassan ráment a házassága, leépültek emberi kapcsolatai. Az igazi mélypontot az jelentette, amikor azt vette észre, hogy gyerekei is elfordultak tőle. Ha hazament munka után, inkább mással foglalkoztak, mint hogy vele legyenek. "Ez volt az az óriási csalódás, amikor rádöbbentem, hogy valamit nagyon elrontottam."

Coming out

Joggal kérdezhetik, hogy mi ebben a sztori, hiszen Magyarországon majdnem egymillió alkoholista van, naponta hallani hasonló történeteket.

Csakhogy Petke Zsolt az addiktológiai osztály vezetője, és nyíltan vállalja, hogy maga is felépülő függő.

"Ameddig nem jártam csoportba, egyszerűen letagadtam. Rengeteget segít a betegeimnek, ha ezt elmondom nekik, mert látják, hogy ez bárkivel megeshet. Az orvosuk nemcsak szentbeszédet tart, hanem maga is végigment azon, amin ők" – magyarázza Petke, hogyan fogadják betegei a coming out-ot.

"Lesz egy feleségem, és elviseljük egymást"

Betegségének gyökerei valahol a gyermekkorában keresendők, meséli, apja az ivásba, egészen pontosan az annak szövődményeként kialakuló gyomorrákba halt bele. Még nagyobb hatással volt rá, hogy olyan értelmiségi családban nőtt fel, ahol nem volt szokás az érzelmekről beszélni, az a gyengeség jele volt. "Néhány hónappal az akkor már nagybeteg apám halála előtt zokogva csapkodtam az asztalt, hogy legalább egyszer mondja ki, hogy szeret" – idézte fel egyik legmeghatározóbb élményét.

©
 

Később párkapcsolataiban, majd házasságában is ezt a terhet cipelte tovább. "Azt gondoltam, a felnőttség azt jelenti, hogy elvégzek egy egyetemet, építem a karrierem, lesz egy feleségem, és elviseljük egymást. Mint ahogy a szüleim tették."

Mint sokan mások, ő is megfogadta, hogy majd máshogyan csinálja, mint az apja, de

"ha egy üveg borral a fejedben mondod a gyerekednek, hogy szereted, akkor nem leszel valami hiteles szülő".

Józan közösség nélkül nincs felépülés

Sorstársaihoz hasonlóan Petkének is évekig tartó gyötrődés volt, mire beismerte, hogy egyedül nem tud talpraállni. Inkább "sumákolt", kipróbálta a gyógyszeres kezeléseket, eljárt mindenféle egyéni terápiákra, de egyik sem segített. A mai napig találni olyan egyéni pszichoterápiás hirdetéseket, amelyek azt ígérik, hogy a függőségből fel lehet gyógyulni csoportterápia nélkül.

"Ezt nem így gondolom. Józan közösség nélkül nincs tartós és örömteli felépülés"

– jelentette ki Petke.

A változáshoz vezető első lökést azok a felépülő függők adták meg, akik az osztályán dolgoztak segítőként, és rendszeresen részt vettek az Anonim Alkoholisták (AA) és a Narcotics Anonymus (NA) csoportos gyűlésein. Petkét az döbbentette meg leginkább, hogy "dumájukból" hiányzott a mások hibáztatása: magukról kritikusan, környezetükkel szemben mégis elfogadóan tudtak beszélni.

Azt tanácsolták neki, hogy 100 napon keresztül minden este járjon el gyűlésekre. Sosem piszkálták, hogy menjen, de az évek során azt tapasztalta, a felépülés szempontjából sokkal eredményesebb, ha a függő maga jut el oda, hogy segítséget kérjen. "Ez a 100 nap volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Ott valahogy megszerettem azt az elcsigázott Zsoltot, akit magamban állandóan kritizáltam."

©
 

A gyűléseknek köszönhetően fokozatosan sikerült újraépíteni kapcsolatát gyerekeivel és volt feleségével. "Rájöttem, hogy miközben a barátaimat és a családomat vádoltam azzal, hogy eltávolodtak tőlem, én viselkedtem velük úgy, mint egy hülye."

Majd az orvos meggyógyítja

Felépülése szakmailag is fordulópont jelentett életében. Miután saját bőrén tapasztalta meg, hogy a hagyományos módszerek semmit sem érnek, kezdett máshogyan gondolkozni a függőségről is. Előtte maga is a gyógyszeres kezeléseket és az egyéni pszichoterápiát erőltette, mindenféle eredmény nélkül. "Azt láttam, hogy eltelik tíz év, és nem tudok felmutatni egyetlen beteget sem, akire azt mondhattam volna, hogy na, őt én gyógyítottam meg. Előbb-utóbb mind visszaestek, és újra a szerhasználathoz fordultak" – mondta önkritikusan az orvos.

A gyógyulni vágyók fejében még mindig az a kép él, hogy csak keresniük kell egy jó pszichiátert, aki majd kigyógyítja őket a függőségükből, magyarázza. Az általa vezetett addiktológiai osztály azonban nem így mceretekkel nem lehet kezelni. Ezért nem csak az egyént segítik, hanem a családját is.

Pont ebben segít a közösségi addiktológia, ami Petkénél is bevált.

Ez azt hirdeti, hogy a változáshoz nem szakemberekre van szükség elsősorban, hanem könnyen elérhető, örömöt okozó célokra, amelyek háttérbe szoríthatják a szerhasználatot.

©
 

Ezek azonosítása az első lépés. "Senki sem azért akar leállni a drogról, hogy más legyen az élete. Ki kell szednem a kliensből, hogy valójában miért akar változtatni. Általában hamar kiderül, hogy adóssága van, keresi a rendőrség, vagy elhagyta a felesége stb." Az addiktológus ezt úgy foglalta össze, hogy a függőségre nem betegségként, hanem mint lehetőség tekintenek.

Ennek az újfajta szemléletnek is köszönhető, hogy az OPAI-ban sikeresebben épülnek fel a páciensek, mint más osztályokon. Ehhez viszont az is kellett, hogy az évek során rájöjjenek:

nem a részvét segít a betegnek.

"Ha egyedül marad a páciens az egyágyas kórtermekben, akkor azonnal jönnek a rossz gondolatok. A csoportban viszont csak egy dolgot tehetsz: beszélgetsz a többiekkel, mesélsz magadról. Ez nekem is borzasztó nehéz volt" – magyarázta Petke.

Állandó gyanakvás

A gyógyulási folyamatnak azonban még messze nincs vége. Petke ismert olyan felépülőket, akik 10-15 év után kezdtek újra inni, és belehaltak a visszaesésbe. Ezért a mai napig hetente többször eljár az önsegítő közösségekbe, mert mint mondja, "engem ez tart rendben, ez szünteti meg az őrületet, ami néha rám tör".

A józanság megtartásához hatalmas önfegyelem kell, mert könnyű elfelejteni azt a lecsúszott és kiszolgáltatott állapotot, amit az aktív függőség okoz. "Néha kezdem magam azzal hülyíteni, hogy én is képes vagyok úgy élni, mint egy nem függő, és ez baj" – mondja Petke. Az első évben szinte mindennapos veszély volt a visszaesés, ezért kerülte a társaságot, nem járt el bulikba. "Azonnal leléptem onnan, ahol kinyitottak egy üveg bort. Ez most már nem olyan vészes."

Függőségem a szupererőm

Az "őrület" kordában tartásához különböző módszereket sajátított el. Nagyon szigorú napirend szerint él, reggelei percre lebontva be vannak osztva; mindig 5-kor kel, majd tornázik, meditál. "Olyan vagyok, mint egy kisiskolás vagy egy robot. Nevetséges, de évek óta ugyanazt reggelizem: zabpelyhet vagy müzlit." Azt vallja, ez a rituálé kell ahhoz, hogy jól funkcionáló, mosolygós embert csináljon magából. Ha ez nincs, akkor kizökken a "felépülő üzemmódból".

©
 

De az önfegyelem és az állandó készenlét sem elegendő önmagában, ezért mindennap jutalmaznia kell magát: amikor csak teheti sportol, színházba és moziba jár. A társaságba járás ugyanis egy függőnek egyáltalán nem természetes, mert inkább lenne egyedül. Ha pedig kimarad 1-2 ilyen nap, már érzi, hogy kezd visszacsúszni. Mindezzel együtt boldog embernek tartja magát:

"gyakran érzem úgy, hogy a függőségem az én szupererőm, ami önmagam és mások elfogadásához kell". 

 

Mizsur András - hvg

Amikor függőségről esik szó, többnyire azt tapasztaljuk, hogy adott egy kémiai szer vagy addiktív viselkedés, ami behálózza az egyént és nem engedi a kötelék szorításából. Ez a csapdahelyzet távolítja el őt az életképes kapcsolatoktól épp úgy, mint a mindennapi kötelességektől és az egykor szívesen végzett tevékenységektől. Persze ebben a folyamatban a szenvedélybeteg nem passzív résztvevő, hanem olyan aktív cselekvő, aki észrevétlenül maga szőtte függősége hálóját, melynek csapdájába esett. És a függőségből történő felépülés is csak aktív cselekvéssel vihető végbe a szükséges segítség igénybevételével. Látszólag ezzel dióhéjban össze is foglaltuk a függőség természetét, persze itt még korántsem ér véget a történet. Hiszen mi a helyzet a hozzátartozókkal és családtagokkal, akik valamiért ugyanennek a hálónak a fogságában érzik magukat azért, mert egy számukra fontos személy függő?

A hozzátartozó mellékszerepre ítéltetett?

Levélírónk arról mesél, hogy párja szokása saját és gyermeke életét is nagy mértékben befolyásolja, átrendezi a családon belüli feladatvállalásokat, és kihat a családtagok közti kapcsolatokra is.

„Hozzátartozói oldalról írok, ezáltal mégis érintettként. A párom gyerekkora óta számítógépeket épít és számítógépes játékokkal játszik. A foglalkozása is programozó, tehát a munkája a hobbija is egyben. Egész nap a számítógép előtt ül, majd hazaérve az itthoni gépet kapcsolja be. Itthon is programokat ír, hobbiból, majd online játszik - megeteti a hőseit, csatázik, várat épít. Zenéket gyűjt és a számítógépen meghallgatja fejhallgatóval, (...), megveszi a legújabb játékokat és végigjátssza. A leírtakból szerintem kiderül, hogy én, mint a párja, valamint a közös gyermekünk leginkább csak a hátát látjuk. Ilyenkor nem is zavarjuk, nem beszélünk hozzá, hagyjuk kikapcsolódni. Sajnos azonban a közös programokra is csak ketten megyünk a lányommal, állatkertbe, játszóházba, arborétumba, rokonlátogatóba. Azt gondolom, hogy ez már kóros, de ha megemlítem, akkor azt mondja, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló, és ő nem beteg. (...) Természetesen nincs betegségtudata, és tulajdonképpen ez még a legelviselhetőbb függőség. Inkább ez, mint az alkoholizmus, dohányzás, játékgépezés...stb. Azonban ez is a társas kapcsolatok rovására megy. Elfogadjuk így, de ha lehetne ezen javítani, akkor nem érezném magam a gyermekét egyedül nevelő anyukának, hiszen évnyitóra, évzáróra, farsangra, sehova nem jön el. A lányunknak sem lesz egészséges lelke emiatt. (...) Várom szíves segítségüket, hogy mit lehet tenni ilyen esetben. Szerintem sok hasonló gonddal küzdő sorstársam van, mert az internet használat elfogadott, a társadalom nem nézi rossz szemmel, nem veti ki magából, nem bélyegzi meg ezt a függőséget. De a tapasztalatom azt mutatja, hogy a romboló hatása legalább akkora.”

shutterstock 200516591

A levél alapján inkább csak sejtésünk lehet arról, hogy a számítógép használatával kapcsolatban függőséggel állunk-e szemben vagy sem. Talán meglepő, de nem is ez az igazán fontos. Hiszen a hozzátartozó fogalmazta meg saját nehézségeit, aki ez esetben nem a férj függőségének mellékszereplője, hanem saját, szubjektíven megélt problémájának főszereplője. Fontos erre irányítani a figyelmet, noha a hozzátartozók gyakran önként vonulnak mellékszerepbe. Sűrűn hangzik el a kérdés, hogy miként segíthetnék a függőt a leszokásban, mivel előzhetik meg a visszaesést vagy állapotromlást. A hozzátartozók hogylétét gyakran az határozza meg, hogy a szenvedélybeteg fél éppen hogy érzi magát. Ha a szenvedélybeteg függősége aktív szakaszában jár (vagyis iszik, drogozik, játszik vagy éppen addiktív szinten a gép mellett tölti minden idejét), akkor a hozzátartozó feszültséget, aggodalmat, kimerültséget, csalódottságot él át, ha viszont a függő éppen szermentes (józan, vagy nem a viselkedési függőségének hódol), akkor a hozzátartozó megnyugszik, figyelmét képes más dolgokra összpontosítani. Olyan ez, mint maga a függőség, függni a szenvedélybetegtől.

A tapasztalatok szerint a megmentő attitűd, a büntetés és ismétlődő szemrehányás, az állandó ellenőrzés és nyomozás nem vezet célra, nem segíti sem a függőt, sem a hozzátartozót. De nem jutunk eredményre azzal sem, ha mentségeket keresünk a másik fél viselkedésére vagy önmagunkat hibáztatjuk emiatt. (Ismétlésképpen: a függő személy nem passzív alanya függőségének, hanem aktív cselekvő. Ahogy a hozzátartozó is, saját élete főszereplőjeként, így mindenekelőtt erre tud hatással lenni.) Ha már tudjuk –mert megtapasztaltuk-, hogy mi az, ami nem működik, használható tudás birtokában vagyunk.

A hozzátartozó főszerepbe lép

A levélíró pontosan körvonalazza hogy, életének mely területein él át nehézséget: nőként és anyaként egyedül marad a terhekkel és az átélhető örömök lehetőségeivel. Ha közelebbről megismerkedünk az asszertív kommunikáció fogalmával, konkrét technikákat kapunk arra, hogy önérvényesítő módon kommunikáljunk. Ez amolyan „arany középút” a passzív és az agresszív odafordulás között, amely nem arra törekszik, hogy valaki legyűrje a másikat, hanem győztes helyzetbe akarja hozni a kommunikáló feleket. Segíthet a pozitív érzések kifejezésében (plédául: „Örülök, hogy itthon vagy velünk.”), a pozitív kérések kifejezésében (például: „Nagy könnyebség lenne, ha eljönnél velem a szülői értekezletre.”), a kellemetlen érzések kifejezésében (például: „Egyedül éreztem magam, amikor az évnyitóra magam vittem a lányunkat. Sokat jelentene, ha a következő iskolai rendezvényen mindketten ott lennénk.”) Egy asszertív kommunikációt segítő tréningen mindemellett elsajátítható a nemet mondás asszertív képessége, a kritika fogadása és egyéb, konfliktuskezelő technikák. Az asszertív kommunikáció alapja, hogy az asszertív személy leginkább magáról, saját érzéseiről és megéléseiről beszél, sosem minősíti a másik felet. Alapelv, hogy az egyénnek - így a nehézségeket átélő hozzátartozónak is -  joga van minden érzéséhez és ahhoz is, hogy azokat önérvényesítő módon kommunikálja. Érzésekről ugyanis nem lehet vitatkozni, hiszen én tudom leginkább, hogy mit érzek és te tudod csak igazán, hogy te mit érzel.

shutterstock 229801384

Szerfüggők hozzátartozói számára praktikus tanács, hogy a fontos beszélgetéseket nem érdemes szer hatása alatt kezdeményezni. Nincs ez másként viselkedési függőség esetén sem, a hozzátartozó érzései, kérései akkor érhetnek célba, ha a szenvedélybeteg éppen nem addiktív viselkedését gyakorolja. A levélben említett elfogadás és empátia fontos érték, amennyiben a szenvedélybeteg személye felé, de nem a függő viselkedésre irányul. Elfogadni valakit felbecsülhetetlenül fontos, de nem kell elfogadnom, ha az ő hiányát megélve nőként és anyaként nem vagyok teljes.

Közös vállalások

Mindemellett jó, ha a hozzátartozó nem marad egyedül nehézségeivel, hasznos lehet egy önsegítő csoport felkeresése vagy szakember által vezetett hozzátartozói csoport látogatása. Ha van fogadókészség arra, hogy az elakadásokat közösen próbálja oldani a család, akkor a családterápia jó irány lehet. Ez nem a „te függő vagy”-típusú probléma megjelöléséből tud kiindulni, hanem a „mi közös nehézségen megyünk keresztül”-típusú megközelítésből. A cél, hogy amikor győztest hirdetnek a folyamat végén, az a kapcsolat egésze legyen.

Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns

A Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályának páciensei meséltek szenvedélybetegségükről, és arról, hogyan sikerült leszokniuk a kórház speciális terápiájának segítségével.

 

Vasárnap második alkalommal tartottak jótékonysági főzést a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályának munkatársai a Szimpla Kertben. A bevételt a náluk gyógyuló szenvedélybetegek kezeléséhez szükséges eszközök beszerzésére fordítják. Dr. Petke Zsolt, a kórház addiktológusa mesélt az általuk komoly sikerrel alkalmazott ún. szociálpszichológiai alapokon nyugvó terápiás módszerről és az önsegítő csoportok működéséről. Az eseményen részt vettek egykori és jelenlegi páciensek is.Videónkban ők is elmondják szenvedélybetegségük és leszokásuk történetét. Kérésükre arcukat nem mutatjuk. 

Kazimir Annamari - Mizsur András

A szorongás tárgy nélküli félelem. Ez legalább annyira nehezen megfogható, mint amennyire nehezen leírható az érzés, amivel jár. Gyakori tünetei a gyomortáji fájdalmak, gombócérzés a torokban, mellkasi szorítás, vagy egyéb testi tünetek.

 

Jellemzően közös bennük a rossz közérzet – valami nincs rendjén. A szorongás nem csak nehezen definiálható, hanem elkülönítése is sokszor gondot okoz a testi-lelki betegségektől. Gyakran kísérőjelensége a szervi megbetegedéseknek és a pszichiátriai kórképeknek. Mindezek mellett a félelemnek van egy egészséges, protektív, vészjelző funkciója is. A konstruktív, facilitáló szorongást konkrét külső, akut dolog váltja ki, ami mozgósítja a problémamegoldó és megküzdő mechanizmusokat. Új élethelyzetekben, ismeretlen terepen aktiválódik. Ezzel szemben a destruktív, patológiás szorongás belülről fakad, tartalma vagy intenzitása eltér a normálistól, és rendszerint a kontrollvesztettség élményével jár.

A szorongás egyik formája a fóbia, konkrét dologtól való félelem. A tudomány a legkülönfélébb fóbiákat különíti el, mivel rengeteg jól meghatározott dologtól lehet rettegni, például a repüléstől, a magasságtól, a bezártságtól, a csámcsogástól, a kosztól, a kis- és nagy állatoktól és még sok minden mástól. Közös jellemzőjük az irracionalitás. A fóbia egy nagyobb csoportja az agorafóbia. Azokon a helyeken jelentkezik, ahonnan nehéz elmenekülni, ahol nincs segítség. Ilyenek lehetnek a nagy terek, a metróaluljárók, de ilyen a külföldi tartózkodás okozta megmagyarázhatatlan félelem is. A hátterében általában valami más probléma áll. A fóbiák kialakulására jellemző, hogy a belső bizonytalanságérzés konkrét dologra tevődik át, a megfoghatatlan félelem reális tárgyat talál. Éppen ezért érdemes mindig mögöttes tényezőt keresni, mivel rendszerint annak a megoldása eredményezi a fóbia megszűnését is.

Másik gyakran előforduló szorongás a szociális fóbia, a mások figyelmétől való félelem. Ki tudja váltani egy prezentációs helyzet, vagy pusztán csak több ember előtt való felszólalás. Kihatással van a beszédre, a gondolkodásra, testi tünetekkel jár, mint az izzadás vagy a szívdobogás, s közben a személy zavarban érzi magát. A fóbiák rendszerint anticipátoros, azaz megelőző félelemmel járnak, és elkerülő magatartást eredményeznek. Az ilyen problémával élő személyek a szociális helyzetekre érzékenyek, kerülik a szereplést, szenvedésként élik meg, ha muszáj előadniuk vagy megszólalniuk nagyobb hallgatóság előtt. A gyermekkorban, 11 éves kor táján induló szociális szorongás a gyermek legtöbb kapcsolatában gátoltságot okoz, míg a fiatal felnőtt korban – 22 éves kor körül – induló szorongás csak bizonyos helyzetekben mutatkozik meg. A szociális fóbia kialakulásában szerepet játszhat a kritizáló, megszégyenítő korai környezet – a szülők, a nagyobb testvérek és a kortársak megalázó, elutasító viselkedése.

A pánikzavar a szorongásos kórképek jól körülírható formája. A testi tünetek látványosan, hirtelen jelentkeznek: heves szívdobogás, izzadás, remegés, légszomj, mellkasi nyomásérzés, szédülés, hányinger, valamint a megőrüléstől, ájulástól, kontroll elvesztésétől vagy infarktustól való kifejezett halálfélelem. A pánikroham általában csak 10-20 percig tart, de váratlanul helyzetekben bármikor megismétlődhet. Jellemzően valamilyen veszteségélmény, pszichoszociális stresszor (munkahely elvesztése, válás, közeli hozzátartozó halála) előzi meg a kialakulását. A veszteségből fakadó gyászreakcióban a személy védtelennek éli meg magát, szeparációs szorongás jelentkezik. Ennek következtében a pánikzavarral küzdők a környezet segítségét kérik, ezzel kialakítva egy sajátos függő helyzetet, ami elősegíti a kapcsolat fennmaradását. A pszichodinamikus elmélet szerint a düh és az agresszió kifejezésének nehézsége eredményezi a pánikzavart.

A szorongás farmakoterápiával (gyógyszerrel) és egyéni pszichoterápiával kezelhető a legeredményesebben. Viselkedésterápiával, relaxációs módszerek segítségével enyhíthetőek a tünetek, azok a kliens számára kezelhetővé vállnak. A háttérben meghúzódó konfliktusok feltárása segíti elő a pszichodinamikusan orientált feltáró terápiák.

Sinkó Dóra - klinikai szakpszichológus

Egyre többen húzódnak be a menedékhelyekre

A Menhely Alapítvány krízisautója éjszakánként átlagosan öt embert szállít valamilyen ellátóhelyre.

Tovább nőtt a hajléktalan emberek számára fenntartott éjjeli menedékhelyek kihasználtsága: Budapesten 85, országosan 88 százalékosra - tájékoztatta a Menhely Alapítvány csütörtökön az MTI-t. Néhány megyében - Vas, Tolna, Hajdú-Bihar, Békés - minden férőhely betelt. A segítő szervezetek ilyenkor pótágyakon, pluszmatracokon helyezik el a rászorulókat - tudatta az alapítvány.

Közölték, az ellátórendszer fel van készülve arra, hogy befogadja azokat a rászorulókat, akik kénytelenek éjszakájukat éjjeli menedékhelyeken tölteni.

Az alapítvány diszpécserszolgálata napi 24 órában fogadja a bejelentéseket a veszélyeztetett helyzetben lévő emberekről. A diszpécserszolgálat krízisautót, speciális utcai szolgálatokat, illetve alapesetben az illetékes utcai szolgálatokat küldi ki. Ezek segítenek az elhelyezésben, illetve takaróval, élelmiszerrel látják el azokat, akik nem fogadják el a szállások nyújtotta lehetőségeket.

Az elmúlt tíz napban a diszpécserszolgálathoz naponta átlagosan 23 hívás érkezett utcán élő emberekről, a legtöbb alkalommal - 114-szer - december 6-án hívták a szolgálatot.

Hozzátették, hogy a Menhely Alapítvány krízisautója éjszakánként átlagosan öt embert szállít valamilyen ellátóhelyre. Az utcai gondozó szolgálatok naponta többször is meglátogatják a területükön ismert embereket, és megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy minél többen kerülhessenek védett, biztonságot nyújtó helyre.

A fővárosban 19 szállásnyújtó intézmény több mint 1880 férőhellyel várja a segítségre szorulókat. Országosan pedig több mint 4300 férőhely van az éjjeli menedékhelyeken.

Csúcs Dóra, a szekszárdi RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat munkatársa gyűjtésbe kezdett a közösségi portálon.

„Jelzés érkezett, hogy a kórházba egyre több hozzátartozó nélküli hajléktalan érkezik. Jönnek a hidegek. Nagy szükség lenne tisztálkodási szerekre, tusfürdőre, szappanra, samponra, törölközőre, fogkrémre és fürdőszivacsra. Az sem baj, ha megkezdett tusfürdők, szinte minden háztartásban akad olyan kallódó, alig használt flakon, amelyiknek nem tetszett az illata, vagy feleslegessé vált. Ezeknek is örülnek és hasznát veszik!”

Csúcs Dóra, a szekszárdi RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat munkatársa néhány hete ezzel a felkéréssel kezdeményezett gyűjtést a legnagyobb közösségi portálon. Nem csak a hajléktalan betegeknek jelentenek segítséget az adományok, hiszen a kórház több osztályára is kerülnek be betegek, akiknek nincs hozzátartozójuk, vagy azok jelentkezéséig várni kell, így problémát jelenthet, hogy nincs tisztálkodási szerük.

Csúcs Dóra a már beérkezett felajánlásokat továbbította a megyei kórház szociális munkásának, aki szükség szerint szétosztja azokat az osztályokon. Mint elmondta, három banános kartonnyi adományt tudtak átadni, de közben újabb igény is jelentkezett, így a gyűjtés folytatódik, most már csak a palánki pszichiátriai részleg javára. A fentebb már leírtak mellett a toalettpapírt, zsebkendőt is a szükséges holmik között említette. Hozzátette, hogy aki szeretne segíteni, az a Kölcsey lakótelepi Rongyoska turiban is hagyhatja az adományát, de Szekszárdon belül telefonos egyeztetés után házhoz is megy a holmikért. 

Gliedné Tillmann Erzsébet, a kórház ápolási igazgatója elmondta, hogy rászoruló betegek részére a szociális munkások a korábbi években is szerveztek gyűjtést, hasonló módon tisztálkodási szerekre, higiéniai cikkekre, de még ruhaneműre is, hiszen van, akinek pizsamára, papucsra is szüksége van. Ehhez most külső segítséget is kaptak. 

H. É.

Intézményesített formában működik mostantól a lelki gondozás a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat Fecske utcai telephelyén, átadták ugyanis azokat az új szobákat, ahol heti húsz órában három szakképzett munkatárs foglalkozik a betegekkel. Az új szolgáltatás beindításához az önkormányzat által ingyenesen használatba adott raktár felújítása volt szükséges, így most már a szolgálat összesen 320 négyzetméteren tevékenykedhet.

 

Fotók: Banczik RóbertFotók: Banczik Róbert

Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek áldotta meg a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat felújított helyiségeit, ahol mostantól intézményesített formában működik a lelki gondozás. A Reménység Házának ünnepélyes átadóján Mák Kornél alpolgármester mondott köszöntőt.

– Az elmúlt tíz évben Magyarországon elindult a professzionális szakemberképzés - mondja Molnár Ferenc, a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat intézményvezetője. - Ez azt jelenti, hogy lelki gondozókat, mentálhigiéniás lelki gondozókat, pasztorális tanácsadókat képeznek. Innen jött az ötletünk, hogy ezt a tevékenységet ne csak egy-két munkatársnak a szakmai kompetenciája révén vonjuk be munkánkba, hanem intézményesítsük magát a lelki gondozást is.

A Révnek az önkormányzat már 18 éve biztosítja ingyenes az épületet, ahol a Főplébánia Karitász Alapítvány fenntartásában működő civil szervezet foglalkozik a szenvedélybetegekkel, és itt működteti a gyermekjóléti központot valamint a családgondozót is. Most egy hatvan négyzetméteres raktárhelyiség átadásával és felújításával már összesen 320 négyzetméteren tevékenykedhet a szolgálat.

A fejlesztést hatmillió forintos saját erőből és vállalkozások támogatásából sikerült megvalósítani. Jövő őszig egyénileg foglalkoznak majd a betegekkel, utána viszont a tervek szerint elindul a csoportos gondozás is.  

Mózes Bálint

 

A komlói Leo Amici Alapítványt súlyos drog- és alkoholfüggők választják, akiket művészetterápiás módszerekkel gyógyítanak a segítők. A közösségi programok, a természetközelség, és a színház jelentik az ide érkezők mindennapjait. Az intézet vezetője fotókkal dokumentálta az itt élők által életre hívott Azt hiszed szabad vagy? című színdarab próbáit és előadásait, az eredmény most a kArton Galériában lesz látható. Fotózásról, művészetterápiáról és a komlói intézet mindennapjairól kérdeztük Simicz Ferencet.

   
 

PRAE.HU: Nem ez az első közös munkája a kArton Galériával. 2014-ben itt állították ki a Szerencsejáték Zrt. fotópályázatán nyertes munkáját is. Az akkori anyag kifejezetten arra az alkalomra készült, vagy már ezt megelőzően is foglalkozott a Leo Amici Alapítvány mindennapjainak fotódokumentálásával?

A 2014-ben díjazott képem által jött a kapcsolat a kArton Galériával. Örülök, hogy megismertem őket és nyitottak voltak a munkámra, így megvalósulhatott az első önálló kiállításom. A 2014-es képemet többek között Keleti Éva, Winkler Nóra, Koltai Lajos zsűrizte, úgyhogy nagy megtiszteltetés volt számomra, főképp így, hogy nem vagyok és nem is tartom magam fotósnak. Inkább csak szeretek fotózni.

Simicz Ferenc fotója

Mintegy hat éve kezdtem el fotózni, kizárólag a saját örömömre, és ez idő alatt rendszeresen készítettem képeket az intézetben, de nem volt bennük igazán koncepció, konkrét elképzelés. Majd 2015-ben pályáztam, és nyertem támogatást az NKA-nál, mely már konkrétan arról szólt, hogy az Alapítvány színházterápiás munkáját örökítem meg egy éven keresztül. Szociális munkás vagyok, nem fotográfus, de azokon a napokon, mikor fényképezni mentem az intézetbe, kicsit fotósnak érezhettem magam. Minél több idő telt el, annál jobban láttam, mit szeretnék megörökíteni, napról napra bátrabb lettem, és alkalomról alkalomra jobban bele tudtam olvadni a közegbe. Talán ez utóbbi okozta a legnagyobb kihívást, hisz a terápiás kezelésben lévők nem fotósként ismertek meg, hanem olyan segítőként, aki nagyban beleszól az életükbe, elmondja az észrevételeit, olykor akár a kemény szeretet jegyében konfrontatívan is. De idővel megszokták a jelenlétem, és én is megszoktam, hogy nem segítőként vagyok jelen.

Közel egy évig fotóztam a műhelymunkát, felkészülési folyamatot és az előadásokat is Egerben, Komlón és Pécsett. Aztán mikor egy betörő ellopta a fényképezőgépemet, majdnem abbahagytam az egész projektet. De feleségem, Kata és Árgyelán György támogatására folytattam. Végül a már elkészült képekből sikerült kiválasztani azt a 29 darabot, ami a kArton Galéria falain látható.

Simicz Ferenc fotója

PRAE.HU: A mostani kiállítás a komlói bentlakásos rehabilitációs intézet Azt hiszed, szabad vagy? című színdarabjának próbáin és előadásain készültek. A darab alapjául Háy János lygarázs című regénye szolgál, amely egy igen sötét, nyomasztó hangvételű mű. Mennyiben más a színházi próbafolyamat, ha a művészetterápiás rehabilitáció a cél, mintha hétköznapi színházról beszélünk?

A drogfüggőség és az alkoholizmus nyomasztó és súlyos betegség, így a darab alapjául szolgáló Háy János-mű kiválasztása nem volt véletlen. De a kérdésre válaszolva azt lehet mondani, azon kívül, hogy olykor színházakban előadjuk az elkészült darabot, nem sokban hasonlít egy hagyományos értelemben vett színházi előadáshoz. A darabban részvevők, azaz akik aktuálisan Komlón vannak bentlakásos terápián, önmagukat adják a színpadon. Az irodalmi műből olyan részeket választanak ki, melyen keresztül meg tudják mutatni életük legelrejtettebb részeit, fájdalmait, szorongásait, nehézségeit. A színházterápiás folyamatok kéz a kézben járnak az intézet többi terápiás aktivitásaival. Kiegészítik egymást, hisz amit nem lehet elmondani egy csoportterápiás alkalmon, azt meg lehet mutatni a színpadon. Az intézet életének már több mint 20 éve szerves része a színházterápia, mondhatni, benne van a falakban. Így az újonnan jövőnek nem okoz nehézséget becsatlakozni, annyira természetes és magától értetődő minden. Persze az előadás előtt, mely 3-4 alkalommal van egy évben, nagy az izgalom, de nagy a katarzis is annak végeztével.

Simicz Ferenc fotója

PRAE.HU: Nem titok, hogy függőből lett segítő, jelenleg pedig a Leo Amici Alapítvány Intézetvezetőjeként tevékenykedik, így abban a szerencsés helyzetben van, hogy bennfentesként örökítheti meg a legjobb pillanatokat. Az ilyen jellegű fotódokumentáció egyedülálló hazánkban.

Számtalan fotóriport készült már a hazai rehabilitációs intézetekben, melyek főképp informális jellegűek. Tudomásom szerint ilyen típusú fotódokumentáció nem készült, vagy nem került nyilvánosságra. Szerencsésnek érzem magam, hogy ennek megalkotásában részt vehettem. A legfőbb köszönet azoknak jár, akik engedték, hogy fotózzam és kiállításra vigyem a róluk készült képeket. A kiállítás megnyitóján egyébként sokan ott voltak azok közül, akik szerepelnek a képeken. 

 

PRAE.HU: Mesélne arról röviden, hogy néz ki egy nap a Leo Amici Alapítvány komlói intézetében?

Röviden nehezen tudnék mesélni a komlói munkáról, az intézet életéről. Tizenhárom éve dolgozom segítőként a Leo Amiciben, de olykor magam sem értem, hogy mi történik ott. Hogy lehet, hogy reménytelen függők rettenetes fizikai, mentális és lelki állapotból tulajdonképpen újjászületnek. Van valami különleges atmoszféra, mely gyógyítólag hat arra, aki ott van. Nem hagyja hidegen, változásra készteti. Tulajdonképp minden Komlón történő esemény, program ennek van alárendelve. A változásnak. Azoknak, akik függőségi problémájuk végett kérik a felvételüket, változniuk kell. Csatlakoznak a változási programhoz és a munkához, azaz egy napjuk olyan, mint mikor valaki elmegy dolgozni, csak Komlón a munka a felépülési program. A hétórai ébresztő, a reggeli séta az erdőben, az étkezések, a csoportterápiás foglalkozások, a sportaktivitások, a színház- és mozgásterápia mind az önmagukkal való szembenézést és a változást segítik elő.

Simicz Ferenc fotója

PRAE.HU: Külvilágtól lehetőségekhez mérten elzárt közösségről beszélünk, az egy éves rehabilitációs program alatt számukra főképp a színház jelenti a kapcsot a külvilággal. Van más eszközük is a művészeten keresztül történőkommunikációra a színházon túl?

Bár valamilyen szinten zárt az intézetünk, szükség van az úgynevezett izolációra. De ez nem feltétlen a külvilág felé, hanem sokkal inkább a régi élet felé szól. Az új érkezőnek gyakran mondjuk, hogy változtassa meg a játszótereit, játszópajtásait, játékszereit. Azaz nem tarthat kapcsolatot a régi ismeretségi körökkel, és nagyban beleszólunk a családdal való kommunikációba is, hisz a függőség a családot is beteggé teszi, melyből nem árt „kitanulni”. Gyakran járunk különböző eseményekre, pl. focikupákra, önsegítő közösségek találkozójára – Magyarországon és külföldön egyaránt. Részt veszünk olykor szakmai eseményeken, prevenciós előadásokon és a már említett színházterápiás fellépéseken szerte az országban. Emellett heti rendszerességgel járnak a terápiában lévők a pécsi önsegítő közösségek gyűléseire, így alapozva meg a már „józan”, új kapcsolatrendszer kiépítését. 

 

PRAE.HU: A kiállítás november 3-tól december 16-ig látogatható. Később mi lesz a fotók sorsa?

A képek közül egy már megjelent egy jelentős angol nyomtatott kiadványban, melyben kizárólag Leica fényképezőgépekkel készült képek vannak. Ez a kép ez év elején a londoni Sohóban kiállításra is került. Nagy vágyunk Komlón, hogy kb. 60 képpel és szakmai szövegekkel kiegészítve könyv jelenjen meg a munkánkról. Ez irányba már tettünk lépéseket, most várjuk, hogy az anyagi támogatást megkapjuk. Emellett természetesen a képek a galériában megvásárolhatók.

 Interjú Simicz Ferenc fotóművésszel

Deme Felicia - prae

Ezt a kérdőívet a TASZ Betegjogi programja készítette. Segítségével szeretnénk tisztább képet kapni a HIV-vel élők egészségügyben szerzett tapasztalatairól Magyarországon. Nagyon sok történetet hallottunk már az egészségügyben tapasztalt diszkriminatív hozzáállásról, az ellátás elutasításáról, stigmatizáló légkört teremtő orvosokról és nővérekről, és több embernek adtunk már jogi tanácsot, vagy képviseltünk már ilyen ügyekben. De hallottunk történeteket lelkiismeretes és korrektül eljáró orvosokról, egészségügyi dolgozókról is. Most azt szeretnénk megtudni, hogy te milyen tapasztalatokat szereztél. Abban bízunk, hogy a tapasztalatok összegyűjtésével és elemzésük nyilvánossá tételével a HIV-vel élők jobb ellátásáért dolgozhatunk.
A részvétel önkéntes és anonim. A TASZ semmilyen személyazonosításra alkalmas adatot nem tárol a kérdőívet kitöltőkről!

A kérdőív december elején jött ki és már 27-en kitöltötték.
Nagyon fontos lenne, ha a számotokra elérhető csatornákon keresztül is felhívnátok rá az érintettek figyelmét, hiszen minél többen kitöltik, annál inkább tudják majd használni az eredményeket a problémákról való kommunikációban és a nyomásgyakorláshoz egyaránt.

Köszönjük! 

A kerdőív itt található: 

https://www.surveymonkey.com/r/TASZ-HIV  

kékpont

A középiskolások legalapvetőbb félelme, hogy család nélkül maradnak, az elvált szülők gyerekei és az állami gondozottak pedig még náluk is jobban szoronganak. A középiskolások nagy része retteg a szexuális erőszaktól. 

 

Az SOS Gyermekfalvak több mint 1000 középiskolás fiatalt kérdezett országszerte arról, milyen félelmeik, vágyaik vannak.

Minden második gyerek bevallása szerint szorong valami miatt (56,6 %) és nem bízik magában (41,3 %), majdnem minden harmadik középiskolás pedig úgy gondolja, hogy szülei nem elégedettek vele.

Az is kiderült, hogy a szorongás az elvált szülők gyerekei és a gyermekvédelmi gondoskodásban élők között 7 százalékkal magasabb.

Az SOS megkérdezte azt is, mitől félnek leginkább a fiatalok. A családtagok halálától, az árvaságtól és a családtagok megbetegedésétől való félelem állt az első helyen, de az egzisztenciális problémák is erősen jelen vannak már: a negyedik legerősebb félelem, hogy felnőttként nem találnak munkát.

A család nagyon fontos támpont nekik, hiszen nemcsak az elvesztésétől félnek, de minden második-harmadik attól is, hogy felnőttként nem lesz saját családja, illetve szinte ugyanennyien attól, hogy elszakítják testvérétől (35,8 %). A szülők válásától is minden harmadik fiatal tart (29,5 %).

Az SOS felméréséből kiderül az is, hogy megdöbbentően magas azoknak a középiskolásoknak az aránya, akik fokozottan félnek a szexuális erőszaktól. A lányok közül minden második, míg a fiúk 18 %-a nagyon tart ettől. „A médiában az elmúlt időszakban nagyobb teret kapnak a szexuális abúzusok, a gólyabáltól egészen az uszodai erőszakig, ami még közelebb hozza a lányokhoz a szexuális erőszak veszélyét, úgy érezhetik, szinte a mindennapok részévé vált. Eközben az iskola és a szülők is hadilábon állnak a szexuális felvilágosítással. Teljesen természetes, hogy mostanra ez odáig fajult, hogy a fiatalok félnek, hiszen rengeteg a fenyegető hír, miközben nincsenek önvédelmi eszközeik, információik, és nem tudják, hova forduljanak, ha bántják őket”- mondta Szlankó Viola, az SOS Gyerekfalvak pszichológusa.

És milyen számukra az ideális család? Ahol a családtagok boldogok, és szeretnek együtt lenni (81,5 %), mindenki egészséges (76,8 %), sokat beszélgetnek (73,4 %) és elfogadják őket olyannak, amilyenek (72,6 %). Kevésbé tartják fontosnak az egzisztenciális dolgokat, mint pénz (21,3 %), szép lakás (31,3 %).

„A kutatásból is látszik, hogy a család a legfontosabb számukra és az, hogy odafigyeljenek rájuk. Ha valami, hát ez lehetne a legszebb karácsonyi ajándék számukra. Az SOS-ben élő 400 gyerek mind elveszítette a szüleit, az átlag gyerek félelmei náluk a mindennapi valóság része. Sok munka elérni, hogy nagykorúként kikerülve az életbe egyedül, család nélkül is bízzanak magukban és helytálljanak. Az alapvető dolgokban azonban nem különböznek a családban élő és az állami gondozott gyerekek: tele vannak szorongásokkal, amit nekünk, felnőtteknek kell oldani” – tette hozzá a szakember az SOS Gyermekfalvak legutóbbi közleményében.

 

©

 

 

©

 

©
 

 

Öt felépülő kábítószerfüggő mesél az életéről, a függőséggel való küzdelméről gyermekkortól napjainkig.

 

Világszerte számtalan ember küzd depresszióval hosszabb-rövidebb ideig, az Egyesült Államokban például ez a leggyakrabban előforduló mentális megbetegedés, mégis sokan összekeverik ezt a jelenséget a szomorúsággal, holott két teljesen más dologról van szó.

 

A kettőt azért is fontos pontosan megkülönböztetni egymástól, mert a depressziós betegek csak akkor kaphatnak megfelelő kezelést, ha pontosan diagnosztizálták az állapotukat. De nézzük meg először azt, mi is a szomorúság! A szomorúság egy teljesen normális emberi érzelem, amit mindenki érez valamikor az élete során. Számos helyzet okozhat szomorúságot, például, ha elveszítjük egy szerettünket, ha elválunk, ha megszűnik az állásunk, ha otthon problémák adódnak, ha megbukunk egy vizsgán, vagy ha bármilyen más csalódást okozó dolog ér bennünket.

Ha valaki szomorú, általában megkönnyebbül attól, ha sír, vagy ha egyszerűen beszélhet valakinek a bajáról. Ez azért van, mert a szomorúság mindig köthető valamilyen kiváltó okhoz, azaz meg tudjuk magyarázni, hogy miért vagyunk szomorúak. Ebből következik az is, hogy a szomorúság idővel elmúlik, az ember megkönnyebbül. Ha azonban ez mégsem következik be, ha a szomorúság hetek múlva sem enyhül, komolyabb dologról lehet szó, ezért ilyenkor már érdemes szakembert felkeresni.

És mi a depresszió? A depresszió egy mentális rendellenesség, amely kihat az ember érzéseire és érzékelésére, viselkedésére és a dolgokhoz való hozzáállására is. A tünetek között szerepelhet a bizonytalanság, reménytelenség érzése, a motiválatlanság, és az érdektelenség olyan dolgok iránt, amelyek normális esetben örömet okoznak az embernek. Súlyos esetben az embernek öngyilkos gondolatai is támadhatnak, vagy akár meg is kísérelheti az öngyilkosságot. A depressziós ember nem szívesen van együtt a családtagjaival, barátaival, elhanyagolja a hobbiját, munkáját, tanulmányait. Aki két hétnél tovább érzékeli magán ezeket a tüneteket, forduljon orvoshoz, a szakember ugyanis meg tudja állapítani, milyen súlyos az állapot, és meg tudja kezdeni a megfelelő kezelést. A kezelés történhet antidepresszánsokkal vagy pszichoterápiával, súlyosabb esetekben pedig kórházi ápolásra is sor kerülhet.

Az ápoltakkal egészségmenedzser tart rendszeres kapcsolatot

 

Világszinten is újdonságnak számít az a magyar fejlesztésű pszichiátriai gondozási program, amely depressziós betegeknek nyújt átfogó és személyre szabott támogatást. A pszichiátriai szakma támogatását élvező projekt jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, mint hogy a depresszió ma az egyik legelterjedtebb népbetegség, ami az ünnepek közeledtével sokaknál felerősödik.

 

Minden hatodik ember – a nők 24, a férfiak 10 százaléka – élete során legalább egyszer megtapasztalja a depresszió kínjait, amelyek súlyos esetben akár öngyilkosságig is vezethetnek. Magyarországon havonta átlagosan 200 ezer ember szenved ettől az állapottól, de nagyjából csak az ötven százalékuk részesül kezelésben, vagy mert nem veszi komolyan a tüneteket, vagy mert nem ismerik fel, hogy az esetleges testi tünetei hátterében lelki okok húzódnak meg. A téli időszak és az ünnepek közeledte különösen kritikus időszak a depresszió, illetve az újbóli depressziós epizód megjelenésére, a meglévő állapot súlyosbodására – mondja Rihmer Zoltán, a Magyar Pszichiátriai Társaság egyik alapítója.

Az érintettek jelentős része nem részesül kezelésben                                               Forrás: 123RF   
                     Az érintettek jelentős része nem részesül kezelésben

 

A depresszió szakszerű, komplex kezelés nélkül nem múlik el magától, és a betegek könnyen visszaesnek, ha – mert kicsit jobban érzik magukat – idő előtt abbahagyják a gyógyszeres terápiát. Ezért is jó hír, hogy a depressziós betegeknek ezentúl nem kell egyedül megküzdeniük a helyzetükkel, egy új, magyar fejlesztésű pszichiátriai programnak, a mymoodprónak köszönhetően. A hazai és nemzetközi tudományos eredményekre, kutatásokra alapozott program célja kettős: kísérni a beteget az első néhány hónap nehézségein át a tünetmentességig, illetve megtanítani arra, hogyan alakíthat ki védettséget arra az esetre, amikor úgy érzi, kezd visszatérni a betegség – magyarázza Lantos Zoltán, a program koordinátora. A programhoz csatlakozott betegekkel egy egészségmenedzser tart rendszeres heti kapcsolatot, akitől a páciens személyre szabott figyelmet és támogatást kap, és akivel megoszthatja tapasztalatait, érzéseit, nehézségeit, amelyek hétről hétre felmerülnek benne az állapotával kapcsolatban. A páciens így az orvosi konzultációk közötti időben is hozzáértő támogatást, hiteles információkat, megerősítést kap, amivel segítik, hogy megküzdhessen a problémájával.

A programhoz bárki csatlakozhat, már amennyiben képes havi tízezer forintot áldozni erre a célra, a mymoodprót ugyanis nem finanszírozza az egészségbiztosítás. A program ugyanakkor élvezi a pszichiátriai szakma támogatását. A szakemberek ugyanis tisztában vannak nemcsak a depresszió jelentőségével, de azzal is, hogy a súlyos szakemberhiány miatt, amikor a pszichiátriai gondozókban naponta átlagosan negyven beteget látnak el egy hatórás rendelési idő alatt, milyen komoly segítséget jelent, ha a páciensek egy speciális kurzuson részt vett, egészségügyi végzettségű szakember segítségére számíthatnak.

A világon a depressziós betegek nagy többsége a megfelelő kezelésnek a minimumában sem részesül - állapította meg egy nemzetközi tanulmány, amelyet az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) támogatott.

 

A becslések szerint a világon mintegy 350 millió embert sújt depresszió. A kutatók 21 ország majdnem 50 ezer lakójának adatait elemezték és megállapították, hogy még a gazdag, viszonylag jó egészségügyi ellátórendszert működtető országok depressziósainak is csak alig húsz százaléka jut hatékony gyógymódhoz.

A szegényebb országokban a helyzet lényegesen rosszabb, 27 betegből csak egy kap megfelelő kezelést.

"Az az ellátás, amelyben ma a depressziósokat részesítik, nagyrészt teljesen hatástalan" - jelentette ki Graham Thornicroft, a londoni King's College professzora, a kutatás vezetője, aki arra szólította fel az országos és nemzetközi szervezeteket, hogy növeljék a mentális egészségre fordított kiadásokat és javítsanak az ellátáson, "hogy egyetlen depressziós se maradjon az út szélén".

A WHO becslései szerint a világon mintegy 350 millióan szenvednek a betegségben, mely a munkaképtelenség fő oka.

A kutatás azt is megállapította, hogy noha egyre többen vannak tisztában azzal, hogy a depresszió diagnosztizálható és pszichoterápia, valamint gyógyszerek segítségével gyakran gyógyítható is, a kezeléseket nem alkalmazzák széles körben.

A British Journal of Psychiatry című szaklap aktuális számában közölt tanulmány a WHO 21 országban - köztük Brazíliában, Bulgáriában, Kolumbiában, Irakban, Mexikóban, Nigériában, Kínában, Argentínában, Franciaországban, Németországban, Izraelben, Japánban, Portugáliában, Spanyolországban és az Egyesült Államokban - készített mentális egészségi felméréseinek adatait elemezte.

A minimálisan megfelelő kezelés a kutatók definíciója alapján lehet gyógyszeres terápia, amikor legalább egy hónapig szedi a beteg a gyógyszert, valamint legalább négy alkalommal látja orvos. A definíció szerint szintén minimálisan megfelelő gyógymód a pszichoterápia, ami legalább nyolc alkalomból áll és valamilyen szakember - akár vallási vezető, spirituális tanácsadó vagy szociális munkás - segítségével folyik.

 

A mai fogyasztói társadalomban nem ritka, ha valaki nagyon sokat dolgozik. A kérdés viszont az, hogy hol a határ? Ön tudja, mikor kell nemet mondania a munkára? Hallott már a munkaalkoholizmusról? Mi áll a hátterében és hogyan kerülhető el? Tari Annamária, pszichoterapeuta válaszol kérdéseinkre. Interjúnk.

 

Honnan ered a munkaalkoholizmus fogalma, és pontosan mit takar?

A munkamánia – angol neve után munka-alkoholizmus (workaholic) – komoly betegség, amely szakszerű kezelést igényel. Ebben a függőségben a munka drogként funkcionál, háttérbe szorítja az egyén magánéletét, társas kapcsolatait; az élet értelmévé, a legfontosabb tevékenységgé válik. Következményei: az alkohol- és drogfogyasztás, a stressz, a gyomorfekély, valamint a szív- és érrendszeri megbetegedések. Amennyiben a függőség hosszú időn keresztül fennáll, az teljes érzelmi elsivárosodáshoz és szociális izolálódáshoz vezetheti.

1919-ben bukkanunk rá a betegségre. „Vasárnapi neurózis” néven, Ferenczi Sándor pszichoanalitikus írt róla, olyan esetekről beszámolva, ahol a hétvégi időszakok kifejezett szorongással és munkaelvonási tünetekkel hatottak a betegre. Amerikában 1971-ben definiálták a kórképet, így nyerte el mai nevét, tünetei ugyanis erősen hasonlítanak az alkoholizmuséra, csak az italt a munka helyettesíti. A munkaalkoholizmus ma már pszichiátriai diagnózis, és egyben egy olyan állapot, melyben a személy nem érzékeli, hogy a túlzásba vitt munka problémát jelent. Egyre jobban meg tudja indokolni, miért van szükség arra, hogy még többet dolgozzon. A munkaalkoholizmus, akárcsak a többi szenvedélybetegség, lassan és szinte észrevétlenül formálódik, míg nem elér egy szintet, ahol az érintett hiánytüneteket produkál, ha nem dolgozhat. Ilyenkor jellemző az ingerlékenység, irritáltság, valamint a belső diszharmónia kifejezése.

Mi áll a függőség hátterében?

A munkaalkoholizmus kialakulása erősen karakterfüggő. Sok esetben az én megtámasztásához kell a folyamatos és állandó munka, mert azon keresztül definiálja a személy saját magát. Hiszen a munka nélkül ki lenne ő? Ám ha valakinek az énje jól integrált, nehezen veszíti el a belső lelki egyensúlyát. Tisztában van azzal, hogy akkor is önmaga, ha épp virágot árul egy boltban, vagy ha kikerül egy jégtábla közepére. Ha azonban valakiből ez a tulajdonság hiányzik, akkor szüksége van arra, hogy valamit, mint egy címkét rátegyünk, s így megnyugodjon: ő az, ami ezen az úgymond feliraton szerepel. A munkaalkoholizmus ölthet olyan formát is, melyben a folyamatos dolgozás az állandó „szükség van rám” állapot előállítását jelenti. Ilyenkor az illető azt éli meg, hogy ha ő nem megy be a munkahelyére, akkor az látványosan romba dől, katasztrofális helyzet alakul ki, mert csak és kizárólag ő képes mindent megoldani. Ez egy nárcisztikus piedesztál, amire azért áll, hogy a többi embertől elkülönüljön.

 EZ NEKI OLYAN, MINT EGY KÜLSŐ ÖNÉRTÉKELÉSI TAPASZ.

A munkafüggőségnek létezik az a fajtája is, mikor a sok munka a rossz állapotoktól véd. Ahogyan a drogfüggés mögött is az örökös elmúlástól való félelem, vagy az alkoholizmusnál a halállal való játszadozás áll, úgy a munkaalkoholizmusnál is ott van ez a haláltól, betegségektől való rettegés. A munkaalkoholizmus olyan, mint egy páncélruha, mely ad egy látszólagos védelmet. A munkamániás személy nem szeret és nem is tud beteg lenni.

Ezek alapján nyilván a függők mindennapi szokásai is eltérnek a többiekétől.

Az ilyen emberek általában három vagy négy órákat alszanak. Nincs kivétel, nincs hétvége, nincs ünnepnap, nincs karácsony. A munkától maximum egy-egy nap erejéig tudnak távol maradni, de egyébként saját magukat a végletekig hajszolva, kizsákmányolva, a munkát legalizált drogként használva élnek. Ez kellőképpen önző állapot ahhoz, hogy ebbe nagyon más ne is férjen bele. Így egy munkaalkoholista feleségének vagy férjének lenni nagyon nehéz. Az empátia, az elfogadás, a másikra való odafigyelés, vagy éppen az érzelmi igényeinek kielégítése nem igazán történik meg. Nem azért mert nemtörődöm, figyelmetlen alak a másik, hanem mert arra már nem marad idő és energia. Olyan függő viszony alakul ki tehát, melyben a nyári szabadság, az ünnepek kényszerűen kibírni való idővé válnak, mert nem feszültségoldóak, hanem szorongáskeltőek. A jelenség megegyezik az alkoholbeteg ital utáni sóvárgásával, vagy a drogfogyasztó elvonási tüneteivel, a testi tüneteket is beleértve.

Említette, hogy ez az állapot lassan alakul ki. Vannak fázisai?

Inkább az mondanám, hogy ha valakiben egyre erősebben előjön a munkavégzés nárcisztikus öröme, annál jobban lehet félni, hogy az hálóként beszövi. Már akkor érdemes odafigyelni, ha az illető egyre nehezebben találja a helyét, kezdetben esténként, hétvégénként, majd az ünnepnapokon. Úgy érzi, akkor is dolgoznia kell, amikor egyébként pihenésre lenne szüksége. Ez mind lehet egy jelzése annak, hogy a munkának plusz funkciója lett az életében. Különböző jellegű alvászavarok is jelentkezhetnek ekkor. Előfordulhat, hogy nehezen alszik el, munkával álmodik, sűrűn felébred az éjszaka közepén és a munkájára gondol. Ez már figyelmeztető jelzése lehet annak, hogy a személy kezd egyre jobban belemerülni a munkafüggőségbe.

Tehát van egy bizonyos fokozatosság.

Nem ritka, hogy a munkahelyek feltételként elvárják – a fiatal munkatársaktól különösen, –, hogy dolgozzon ellentmondás nélkül tíz, tizenkét vagy akár tizennégy órát. Ez valójában azokat az embereket tudja beszippantani, akik rendelkeznek azzal a személyiségdiszpozícióval, amely egyébként is vinné őket ebbe az irányba. A reklámügynökségekben, pénzintézetekben nagyon sokszor látunk olyan fiatalokat, akik generációs működésük ellenére beállnak ilyen típusú rabszolgának, mert nem tudják képviselni önmaguk valódi érdekeit. Nagyon kell vigyázni, hogy az illető vissza tudjon jönni ebből a helyzetből. Ugyanis ha valaki fél vagy egy évig ebben van, természetes személyiség működés, hogy rá fog találni a pozitívumaira. Hiába nyekken bele, mégis eltölti egy bizonyos elégedettség, hogy „ezt azért akárki nem tudná megcsinálni” és „én mit kibírok”, „a főnököm is megdicsért”. Ezek olyan nárcisztikus sztrókok, amelyek mint valami pozitív önértékelési injekciók, egy idő után nagyon tudnak hiányozni, amennyiben a munka valamiért megszűnik. A munkaalkoholizmusban a legnagyobb veszély, hogy az illető a munkaalkoholizmus támasztó karói nélkül marad, pont olyan lesz, mint a puding, amiről leveszed a papírt. Szétfolyik.

Kik vannak legjobban kitéve a munkaalkoholizmus veszélyeinek, akár korosztály, akár munkakör tekintetében?

Ez inkább személyiség, mintsem korosztály függő. Amikkel érdemes vigyázni, azok a mohó, profitorientált vállalatok, mert ők olyan alkalmazottakat keresnek, akik ellenvetés nélkül túlóráznak és túlhajszolják magukat. Néhány hónap erejéig ezzel talán nincs is probléma, hiszen munkatapasztalatot szerezhet az ember, és megismerheti saját határait is. A baj akkor kezdődik, ha a személy hosszútávon ott marad és magyarázatokat alkot, miért is jó ez neki. Az Y és a Z generációról azt gondolják az emberek, hogy öntörvényű, nagyszájú, önmagáért kiálló generáció, ám a valóságban az önző, kapzsi cégek elvárásaival szemben nem tudnak vigyázni magukra. Ez különösen igaz azokra, akik pénzügyi területen vagy olyan piaci szférában dolgoznak, ahol nagyon magasak az elvárások. Ha valakinek nincsen egy jól integrált énje, egy kiegyensúlyozott személyisége, akkor nem tud ellent mondani.

Milyen hatással van ez az érintettre?

Hosszútávon a munkaalkoholizmus súlyos egészségügyi károsodással jár. A vérnyomás és keringési problémák mellett jellemző az általános testi elhasználódás is. Ennek oka, hogy ezek a személyek mivel többet dolgoznak, sokkal magasabb szinten veszik igénybe szervezetük tartalékait. Ezen felül a munkaalkoholista személyek betegszabadságra is csak akkor mennek, amikor már nagyon súlyos állapotba kerülnek, lábra sem tudnak állni. Nem veszik komolyan immunrendszerük jelzéseit, ráadásul köreikben nagyon elterjedt különböző fájdalomcsillapítók rendszeres használata is. A legnagyobb baj, hogy

AZ ILLETŐ LEDARÁLJA A SAJÁT ÉLETÉT ÉS VELE EGYÜTT A SZERETTEIÉT IS, MERT NINCS JELEN.

Nincs ott a nyaralásokon, a gyerekek fellépésén, szülinapokon vagy bármi egyéb családi eseményen.

Mit tehetünk ellene? Hogyan gyógyíthatjuk ki magunkat a munkafüggőségből?

Az sajnos nagyon ritkán fordul elő, hogy egy munkaalkoholista személy saját magán észlelje a problémát. Ehelyett inkább a családtagok és barátok azok, akik megpróbálják rá felhívni a személy figyelmét. Ilyenkor a legtöbben érzelmi érvekkel próbálják lebeszélni a munkaalkoholistát a munkáról, aki védekezésképpen racionális magyarázattal áll elő. Sajnos ez nem megoldás. A legjobb, amit ilyenkor tehetünk az az, hogy segítjük a személyt abban, hogy találjon más elfoglaltságot, egy örömfunkciót, ami pótolja a munkát. Ez lehet például egy hobbi, amit akár egyedül, akár a szeretteivel együtt végezhet. Ezen felül a pszichoterápia lehet még hatásos módszer a munkafüggőség kezelésére, hiszen annak során segítséget kap az illető ahhoz, hogy feltárja, miért érzi életképtelennek magát munka nélkül, valamint miért a munkán keresztül definiálja saját magát. Szoktuk még javasolni a teljes életmódváltást is.

Amennyiben a vezető veszi észre a beosztottján a tüneteket, tud valamit tenni ez ellen?

A rendes főnök, ha észreveszi az alkalmazottján a munkaalkoholizmus kezdeti jeleit, általában belenyúl a helyzetbe, és beszél az illetővel. Ám a mai fogyasztói társadalomban a cégek inkább örülnek a kizsákmányolható alkalmazottaknak, így viszonylag ritka, ha a munkahely figyelmeztet arra, hogy már túlzásba viszed a munkát. Ezért is kiemelkedően fontos, hogy mindenki megtanuljon vigyázni saját magára, és tudjon nemet mondani. Amennyiben bizonytalanok vagyunk abban, hogy helyes-e amit teszünk, beszéljük meg egy baráttal, kérjük ki a véleményét és hallgassunk rá. Nagyon fontos, hogy hosszú távon normális munkavégzés álljon be, ami azt jelenti, hogy van lehetőség a munka utáni rekreációra és a hétvégi kikapcsolódásra. 

Albert Dorottya - mindset 

„Utálom ezt a szart! Utálom!” – mondja Geri a szerről, amivel évek óta lövi magát, miután elmagyarázta a szocmunkásnak, ma reggel is úgy érezte, meg fog halni, és ez nem hatáskeltés, „ezek csak a tények”. Aztán kiül a parkba, vizet kunyerál valami arra járótól, megkeresi a vénáját és belövi magát. Azzal a szarral, amiről igazából nem tudja, micsoda, valami növényvédő szer, ami belülről égeti szét a rovarokat, és sokszor tényleg olyan érzés, mint belülről égni. De a dizájnerdrogok, a Kati, az MDPV, a Zsuzsi meg a többi akkor is sokkal olcsóbbak, mint a heroin, és sokkal kisebb adagból el lehet lenni akár napokig is.

„Sem ma, sem korábban nem volt nehéz hozzájutni a dizájnerdrogokhoz. Pár éve még olyan is volt, hogy a srácok egy budai party-kellék üzletbe mentek be, és Funky fantázianevű szobaillatosítóként vették meg legálisan az anyagot. Ilyen bolt már nincs, de az interneten pár kattintással bárki házhoz rendelhet rengetegféle dizájner cuccot. A korábban elterjedtebb heroin mára már inkább különlegességnek számít, szinte teljesen eltűnt Magyarországon” – mondja az Index videórovatának munkatársa, Horváth Balázs, akinek Dizájneren című dokumentumfilmje péntektől egy héten keresztül, minden este 9-kor megnézhető a Cirko-Gejzír moziban.

A film főszereplője Geri, aki korábban heroinista volt. Aztán volt, hogy vért köhögve feküdt napokig magatehetetlenül, súlyos tüdőgyulladással egy afféle foglaltházként kisajátított, szemétkupacokkal teli romhalmazban, és mire bevitték a kórházba, ki kellett operálni több tüdőlebenyét. Horváth Balázs akkor ismerte meg, amikor Geri a kórház után az anyukájánál lábadozott. A rendező már ekkor eldöntötte, hogy filmet fog készíteni az életéről és az életmódjáról. 

daysondesigners eng trailer from Balázs Horváth on Vimeo.

De a nyalcsi már tiszta kilencvenes évek. Most már a sokkal könnyebben és olcsóbban beszerezhető szerek állnak halomban a napok romjain, azokra tért át a legtöbb intravénás szerhasználó. Amik, cserébe mindezért, még annyira sem ellenőrzöttek, mint egy pakk barna, viszont a hatásuk is sokkal brutálisabb tud lenni. Például mint a film egyik szereplője esetében, akinek a szervezete már nem hajlandó felszívni az anyagot, és soha el nem múló, leginkább rohadó égési sérülésre emlékeztető ereket vág a karjába.

„Míg a heroin jellemzően lassító és erős fizikai függőséget okoz, addig a dizájnerek inkább pörgetnek, és az erős pszichikai függés a jellemző” – mondja a rendező, utalva a film egyik jelenetére, amiben Geri egyik haverja arról beszél, négy-öt napnyi drogmámor után is csak azért dől le aludni az ember, mert azt mégiscsak úgy szokás, de egyébként simán lehetne tovább is nyomni.

És van is miért.

Ez az az érzés, amit egész életemben kerestem”,

emlékszik vissza a filmben Geri az első lövésre. A Dizájneren nem drogprevenciós film, úgyhogy nem kell hazudnia. Nem kell úgy tennie, mintha drogozni szar lenne. Dehogyis: ha eleve szar lenne az egész, nem szokna rá senki, legfeljebb pár önsorsrontó idióta. Nem: az érzés mindennél jobb, csak ami utána van, az rosszabb a halálnál is, mármint szó szerint – legalábbis erre utal a film rohadó karú szereplője, aki karácsonyra egy pisztolyt és egy töltényt kért a faterjától. Aki ránézett, beszélt vele tíz percig, aztán megígérte, hogy megszerzi neki.

És Horváth Balázs mind a két részt pont ugyanúgy, amennyire lehet, manipuláció nélkül próbálja bemutatni. Az élvezettől porcelán csészealátétté változó szemet is, meg azt is, ahogy egy beszélő ember mögött valaki mellesleg percek óta próbálja megszúrni a vénáját, de hiába véres már az egész karja, sehogy se sikerül. Vagy ahogy páran egymás után lövik be magukat egy parkban – „Már mindenki minket néz” –, csak annyi a különbség köztük, hogy az egyikük ehhez lehúzza a sliccét és a gatyáját, mert neki már csak ott van olyan ere, amit még nem tett tönkre a sok tompa, szar használt tű.

„Kubiszyn Viktor mutatta be nekem Gerit. Már akkor megbeszéltük, hogy filmet csinálunk a történetéről. Miután vele már megvolt a bizalom, a többieket ő mutatta be, miközben viszonylag sokat lógtunk együtt. Mivel tudtuk, hogy érzékeny a téma, senkit nem beszéltünk rá vagy ösztökéltünk a szereplésre. Voltak, akik nem vállalták, de számunkra is meglepő módon a legtöbben azt mondták, hogy vállalják az arcukkal az életüket, életmódjukat” – mondja Horváth, aki hosszú ideig követte a szereplőket parkoktól parkokig, tarhálástól bolti lopásig, a szociális segélyszolgálattól a rehabig. És elérte – vagy csak dokumentálta – a szereplői totálisan ellentmondásos viszonyát mindenhez.

A szerhez, ami jobb mindennél, de gyűlölik, mint a pestist.

A józansághoz, amiről tudják, hogy el kéne érniük, de igazából nem biztosak benne, hogy akarnak olyan életet élni, mint az a rengeteg ember, akit az utcákon látnak, és végiggürizik a napjaikat a semmiért, hogy végül ugyanolyan mocsok élet után haljanak meg, mint ahogy ők is fognak, mínusz az a pár flash, amiért talán mégis megéri. A lopáshoz, amire egyáltalán nem büszkék, amitől egyenesen viszolyognak, de van, amikor a fájdalom mindenre rá tudja beszélni az embert. Meg a hazugságokra épülő tarháláshoz („Csak egy ezres hiányzik a vonatjegyemhez”), ami ugyanakkor nem kényszerít senkit semmire, mindenki maga döntheti el, akar-e pénzt adni vagy sem.

„A fő indok, mint minden drogfüggésnél, a szer iránt való sóvárgás, erős pszichikai függés” – magyarázza Horváth Balázs. Ezt mondja valakiről a film egyik szereplője is: már az első adag után látta a szemében azt az elégedettséget, amiből azonnal tudni lehetett, ő máris függővé vált.

A miértre meg nincsenek válaszok. „Minden eset egyéni és bonyolultabb annál, hogy azt mondjuk, hogy rohanó korunk a hibás vagy ilyesmi” – mondja a rendező. A filmben van, aki azért döntött tudatosan a kábaság mellett, mert nem bírta elviselni azt az életet, amibe a megalázó válása után kényszerült. Van, aki szinte véletlenül, csak mert rendelkezésre állt az anyag. Van, aki azt mondja, úgy sincs semmi perspektíva. És van, aki meg sem próbál választ adni rá. Vannak dolgok, amire nincsenek válaszok, arra sem, miért jön ki valaki pár nap után a rehabról, amiről korábban azt gondolta, élete legutolsó esélye. Ha lennének válaszok, nem lenne miről filmet készíteni, mert nem lenne, aki szerint pont a drog a válasz.

„Leginkább Gerivel és az anyukájával tartottam a kapcsolatot a forgatás után. Geri most több kisebb bűncselekmény miatt börtönben van”, mondja Horváth Balázs. „A többiek, főképp az életmódjuk miatt, kikerültek a látókörömből. A film egyik szereplője, Noxi sajnos már meghalt.” 

 Kovács Bálint - index 

A verbális bántalmazás sokkal nagyobb hatással van életünkre, mint amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Gyakran nyugtatjuk magunkat egy-egy vita alkalmával azzal, hogy „ezek csak szavak”. De ez valóban igaz? A tudomány kategorikusan elutasítja a fenti állítást, különösen, ha a gyerekekről van szó. Miért? Cikkünkből kiderül. 

 

Evolúciósan arra vagyunk beállítódva, hogy a potenciális veszélyt, illetve a negatív tényezőket minél előbb észrevegyük. Ezeket az emlékeket agyunknak abban a részében tároljuk, ahonnan bármikor könnyedén előhívhatjuk. Őseinknél ez a túlélést szolgálta, ám ebből a szempontból napjainkra sem változott agyunk felépítése.  Mindez nemcsak a fizikai tényezők esetén, hanem a szavak szintjén is működik.

Sokkal gyorsabban és

ERŐTELJESEBBEN VÁLASZOLUNK A MINKET ÉRT KRITIKÁKRA, MINT A DICSÉRETRE,

továbbá pontosabban emlékszünk vissza a sértő megjegyzésekre, mint a bókokra. Egyaránt igaz ez a felnőttekre és a gyermekekre.

Nem meglepő tehát – különösen annak tudatában, hogy a pozitív és negatív eseményeket két különálló agyi terület dolgozza fel –, hogy nem kárpótol egy szerető és szavait megválogató szülő a másik fél esetleges bántalmazásaiért. Polcari és munkatársai (2014) kutatásukban épp ezt a kérdést vizsgálták: Vajon az egyik szülő szeretetteljes viselkedése mérsékli-e a másik szülő által okozott károkat? A válaszuk egyértelműen „nem” volt. Sőt, abban az esetben, ha ugyanaz a szülő váltogatja a verbális agressziót és a szeretetteljes viselkedést, még erőteljesebb hatás mutatkozott. Így levonható a következtetés, hogy „a rossz erősebb hatású a jónál”.

Ezek az eredmények ellentétesek mindazzal, amit gondolni szeretnénk a velünk történt rossz dolgokról. Ideális esetben a jó kiegyenlítené a rosszat, ám erre nincs tudományosan megalapozott bizonyíték. Épp ellenkezőleg. John Gottman pszichológus házastársak közötti interakciók vizsgálata közben, azt találta, hogy öt pozitív mozzanat szükséges ahhoz, hogy egy elkövetett baklövésen javítani tudjunk. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a rossz emlékek ki is törölhetők.

A verbális erőszak negatív hatással van a fejlődő agyra.

Teicher és munkatársai (2003) szerint az emberi agy rendkívül adaptív. Az evolúciós cél, hogy a környezetünkhöz minél jobban alkalmazkodni tudjunk, és ne legyünk állandó stressznek kitéve. Ha egy biztonságos, odafigyelő környezetbe születünk, akkor agyunk nagy valószínűséggel a normális fejlődési ívet követi. Ám ha környezetünk mindezt nem biztosítja, akkor a fejlődés eltolódik atipikus irányba. Ekkor agyunk következő részei érintettek: corpus callosum (információt szállít a két agyfélteke között), hippocampus (a limbikus rendszer része, az érzelmek szabályozásáért felelős) és a frontális kéreg (a döntésekért felelős). Tomoda és munkatársai (2011) a verbális agresszió következményeként a szürkeállomány strukturális változásait is tapasztalták.

A fizikai és érzelmi fájdalom közötti kapcsolat

Ahogy az a legtöbb nyelvben tükröződik, az emberek régóta érzik a fizikai és érzelmi fájdalom közötti összefüggést. „Megszakad a szívem” – gyakran hangzik el szánkból a mondat. Tudományosan is kimutatható, hogy ez nem csupán a metaforák szintjén igaz, hanem valódi kapcsolat van a kettő között.

Eisenberger (2012) kutató kimutatta, hogy a szociális elutasítás érzése ugyanazokat az idegpályákat aktiválja, amelyek fizikai fájdalom esetén jönnek ingerületbe.

Egy további vizsgálatban Kross és munkatársai (2011) MRI készüléket használtak az agyi aktivitás bemutatásához. A kísérleti személyeknek olyan fényképet mutattak, amelyen elvesztett szerelmük látható, vagy hővel fájdalmat okoztak az alkaron. Milyen eredményt kaptak? Ugyanazon neurális körök aktiválódtak mindkét esetben. Tehát kijelenthetjük, hogy

A TÁRSAS ELUTASÍTÁS SZÓ SZERINT FÁJDALMAT OKOZ.

A verbális erőszakot pedig egyfajta társas elutasításként tarthatjuk számon.

A verbális bántalmazás pszichológiai hatása

A verbális agresszióval szembesülő gyereknek nemcsak az adott pillanatban okoz fájdalmat a szidalmazás, hanem egész életükre is kihathat. Olyan megküzdési stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek sok esetben maladaptívnak bizonyulnak. Általában jellemző rájuk az alacsony önértékelés, az elutasítástól való félelem, ambivalens kötődési stílus, valamint a depresszióra való esetleges hajlam.

A gyerekek érzelmeik szabályozását és önmaguk megnyugtatását a szülőkkel folytatott interakciókból sajátítják el. Ám a verbálisan agresszív szülők elérhetetlensége nem teszi ezt lehetővé. Ebben az esetben a gyermek folyamatos érzelmi elárasztottsága gátolja az érzelmi intelligencia fejlődését, valamint annak készségét, hogy érzelmeiket azonosítsák és feldolgozzák.

A verbálisan bántalmazott gyerekek

NEHEZEN ISMERIK FEL A FÉLELEM, A SZÉGYEN, A FÁJDALOM ÉS A DÜH KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉGET.

A lealacsonyító, kritizáló jelzőket a gyermek egy idő után internalizálja, amely megváltoztatja személyiségét, önértékelését és viselkedését. Azt mondhatjuk, hogy a gyermek folyamatos önkritikát gyakorol, ám ez a kifejezés nem tükrözi reálisan a helyzet súlyosságát. Egy olyan gondolkodásmódot alakít ki, mely elsősorban önvádló jellegű. Így hát nem szokatlan, ha ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallhatunk: „nem csoda, hogy nem sikerült, hisz semmire sem vagyok jó” vagy „nem véletlen, hogy elhagyott egy olyan embert, mint én”.

pexels-photo-38471

Verbális bántalmazás és családdinamika

Természetesen az agresszió az egész családra kihat, nem csupán két ember között lejátszódó folyamat. Azok a felnőttek, akiket gyermekkorukban hasonló sérelmek értek gyakran mesélik, hogy a testvéreik inkább a bántalmazó anya mellé álltak. Folyton bántották őket, vagy bűnbak szerepet öltöttek rájuk, hogy saját magukat megvédjék. Az apák pedig inkább félreálltak, tudomást sem vettek az anya és a gyermek között zajló konfliktusról.

Felépülés 

Az első lépés, amelyet beszámolók alapján meghatározhatunk, hogy észrevesszük a problémát. Fontos tudatosítanunk, hogy bántalmazásnak vagyunk kitéve! Ez sok esetben bonyolultabb, mint gondolnánk. Legtöbben arra törekszünk, hogy fenntartsunk egy látszólag „normális” családdinamikát. A problémákkal azonban szembe kell néznünk. Ám a jó hír az, hogy az évek alatt rögzült sémák a megfelelő segítséggel és sok munkával felülírhatók és helyettük egy új, egészségesebb működésmód alakítható ki. 

Dudás Dóra - mindset

Kneszl Beáta Carmen az egyik legsúlyosabb pszichiátriai személyiségzavarral kénytelen együtt élni. Új könyvében kendőzetlen őszinteséggel beszél mindennapjairól.

 

"
Mindenkinek van takargatnivalója! Neked mi? Én nyíltan vállaltam a titkomat, és ha ez az ára annak, hogy akár egyetlen ember életét megmenthetem, akkor megérte.

 

Így kezdődik a nemrég megjelent Én, a megbélyegzett című regény fülszövege. A könyv a leírás szerint egy olyan humorban és fordulatokban gazdag, nyílt kitárulkozás, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni.

Irreális élethelyzetekből derül ki, milyen nehéz életük van a borderline-osoknak. A szerzővel arról beszélgettünk, nehéz volt-e számára felvállalni mindezt, milyen visszajelzéseket kapott, valamint lát-e kiutat saját maga és sorstársai számára.

– Miből lehet látni a mindennapok során, hogy valaki Borderline-szindrómás?

– A külvilág számára gyakran egyáltalán nem jön le, hogy valaki ebben a betegségben szenved, belülről viszont annál jobban lehet érezni. Ha elfogadjuk, hogy léteznek testi és szellemi fogyatékkal élők, ugyanígy léteznek érzelmi fogyatékkal élők is. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam, világszerte 140 millió másik emberrel együtt.

Csak egy példa arra, mi zajlik le egy borderline-os betegben: tegyük fel, hogy autóbalesetet okoz. Egy ilyen helyzetben bárkivel, még a helyszínelő rendőrökkel is el tudja hitetni, hogy nem ő volt a hibás. Viszont ha a párja akár még aznap, vagy bármikor nem veszi fel a telefont, azonnal úrrá lesz rajta egy legyőzhetetlen kényszer, hogy éppen most csalják meg.

"
Nálam ilyenkor az volt a megoldás, hogy földhöz vágtam magam, vagy összevagdostam a ruháimat. Szerencsésebb esetben úgy, hogy senki nem látta, de ehhez gyakran el kellett menekülnöm például az aktuális munkahelyemről.

 

Lehetetlen uralkodni ezen az érzésen, egyszerűen megpattan az agyamban valami, és sorra jönnek a káros gondolatok. Az öngyilkossági hajlammal ugyanez a helyzet: a többség csak mondogatja magában, de aztán hirtelen valami eltörik, és a betegek nagyjából 10 százaléka meg is teszi. Én eddig sikeresen megúsztam ezt, és úgy gondolom, hogy most már meg is fogom. De hatalmas erő kell ahhoz nap mint nap, hogy legyőzzem ezeket a gondolatokat. Jellemző még a vásárlási mánia és az intenzív falásrohamok is.

img_4561kell

A könyv ajánlója

 

„Február 4-én önszántamból bevonultam a pszichiátriára. Ha nem tettem volna, akkor vagy magamban, vagy a környezetemben tettem volna kárt. Akkor még nem is sejtettem, hogy az öngyilkossági kísérletek, a tehetetlenség, az élhetetlenség, a kínzó lelki gyötrelmek miből fakadnak. A közvetlen környezetem, de még az avatott szemek is egészséges embernek tartottak.

A pszichiáterem szerint, aki a kórházban a kezelőorvosom is volt, a Borderline-személyiségzavarnak nincsenek ’külsérelmi nyomai’. Sőt az orvostudomány jelenlegi állása szerint az egyik legbonyolultabb és legkiismerhetetlenebb mentális betegség. A világon több mint 140 millió embert érint! A terápia alatt mellesleg halálosan beleszerettem a pszichiáterembe. A jelek pedig arra utaltak, hogy ő is hasonlóan érez irántam.

Kneszl Beáta Carmen regénye egy olyan humorban és fordulatokban gazdag, nyílt kitárulkozás, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni. Irreális élethelyzetekből derül ki, hogy milyen nehéz élete van azoknak, akik ebben a betegségben szenvednek. Ezek alapján az olvasó joggal hiheti, hogy a leírtak a fantázia szüleményei. Pedig nem! A regény minden egyes szava igaz.”

Bővebb infót IDE KATTINTVA találsz. 

img_4570kell

– Miért írtad meg a könyvet?

– Amikor elkezdtem, úgy voltam vele, hogy erre most felteszem az életemet. Hitelből finanszírozva, kerül, amibe kerül.

"
Hatalmas nagy akaraterő kellett hozzá, agyban túlzás nélkül 24 órás elfoglaltságot jelentett. Fájt, de egyszerűen ömlöttek a szavak.

A legnehezebb azt volt elhinni, hogy ez az egész érdekelni fogja az embereket. Mindazonáltal úgy éreztem, tartozom ennyivel nemcsak magamnak, de a 140 millió sorstársamnak is. (Tegyük hozzá, hogy ez a szám csak a regisztrált betegeké, a valós nagyságrend ennél sokkal magasabb lehet.) Fantasztikus érzés volt ezt felvállalni. Ráadásul nálam már múlik a betegség, szerencsés esetben 40 éves koromra teljesen túl tudok majd jutni rajta. Mások viszont csak most tapasztalják meg, mivel is jár. Leginkább nekik szeretnék segíteni. Úgy érzem, vesztenivalóm már nincs.

img_4591kell

– Milyenek az eddigi visszajelzések?

– Fantasztikusak, a Bookline toplistáján például most a kategória harmadik helyén áll a könyv. Egy hozzám hasonlóan ismeretlen szerzőtől szerintem ez több mint szép eredmény. A bemutató óta rengetegen mellém álltak, és biztatnak.

"
Bár a munkámat elveszítettem miatta, ezen sem görcsölök: ha úgy adódik, legfeljebb elmegyek egy időre két diplomával takarítani, nem szégyen az se.

 

Kicsit olyan érzésem van most, mint a melegeknek a coming out után. Végre nem kell tovább titkolóznom, igen is vállalom, hogy Borderline-szindrómám van. Én egy közvetítő vagyok ebben a szerepben, ha akár csak egyvalakinek segíteni tudok, már megérte.

– A könyvben részletesen kifejted azt is, hogy beleszerettél a pszichiáteredbe, aki viszonozta az érzéseidet. Ezt hogyan élted meg?

– Ez volt a legnehezebb része az írásnak is, gyakorlatilag minden mondatát végigbőgtem. Az illető nevét és a külsejét megváltoztattam, minden más viszont abszolút valósághű. Ami egyébként a könyv többi részére is igaz: többen megvádoltak, hogy helyenként kiszíneztem a történetet, de erről egyáltalán nincs szó. Ha valaki szeretné, zárójelentésekkel, levelekkel, fényképekkel is bizonyítani tudom.

Visszatérve a kérdésre: azóta kiderült, nem én voltam az egyetlen eset, akivel ez történt. Én tényeket közlök a könyvben, annak eldöntését pedig az olvasóra bízom, szerinte hol van az orvos-beteg kapcsolat határa. Nem az én tisztem eldönteni, mennyire van helye az orvosi pályán, de ha engem kérdeznek, szerintem nincsen. Ennek ellenére a mai napig praktizál. Jelenleg egyáltalán nem vagyunk beszélő viszonyban, de amikor írtam a könyvet, megkérdeztem tőle, mit szól hozzá. Nem vette komolyan, szerintem fel sem merült benne, hogy tényleg végig fogom vinni. De én megtettem.

img_4692kell

A könyv végén szerepel ez a 9 kérdéses teszt. Ha legalább 6 pontra igennel válaszolsz, jó eséllyel Borderline-szindrómás vagy

 

1. Az emberi kapcsolataim nagyon érzékenyek, instabilak és változékonyak. A két véglet között ingadozik: vagy túlértékelem, vagy teljesen leértékelem azokat az embereket, akik fontosak számomra.

2. Az érzéseim nagyon gyorsan változnak, és nagyon intenzív epizódokat élek meg a szomorúságból, ingerlékenységből, szorongásból, vagy pánikrohamokból.

3. A düh, amit érzek, gyakran heves és nehezen irányítható.

4. A jelenben vagy a múltban, amikor mérges voltam, akkor felmerültek ismétlődő öngyilkossági gondolatok, és voltak alkalmak, amikor magamat szándékosan megsebeztem, megvágtam, megütöttem vagy megégettem.

5. Erős és tartós önismereti problémáim vannak abban, hogy valóban ki vagyok és miben hiszek.

6. Gyanakvó, szinte paranoiás vagyok (oktalanul hiszem, hogy mások azért cselekednek, hogy bántsanak), időnként stresszes epizódokat élek át. Ilyenkor azt érzem, hogy mindenki ellenem van.

7. Két vagy több olyan alkalom volt már az életemben, hogy mértéktelenül költekeztem, veszélyes szexuális magatartást tanúsítottam, intoxikáns anyagot használtam (alkohol, drog, cigaretta, serkentőszerek), meggondolatlanul vezettem, vagy falásrohammal próbáltam enyhíteni a szorongásomat.

8. Leplezetlenül harcolok azért, hogy a valós vagy valótlan érzelmi hanyagolást elkerüljem azoktól az emberektől, akik közel állnak hozzám.

9. Krónikusan szenvedek attól, hogy üresnek és unalmasnak érzem magam.

Ha 6 vagy több kérdésre feleltél igennel, a borderlinestop@gmail.com címre írhatsz tanácsadásért, illetve segítségért.

img_4754kell

– Hogyan tovább most?

– Egyik rokonom egyszer azt mondta rólam: „Bea, te a világon mindenre képes vagy, két dolgot kivéve: hétköznapi munkára és párkapcsolatra. Csak az a baj, hogy a világ ebből áll.” Nos, normális párkapcsolatom már van, és nagyon remélem, hogy a munka is összejön előbb-utóbb. Írással a továbbiakban is szívesen foglalkoznék, de bármi mástól sem zárkózom el.

Megpróbálok teljesen kijönni a betegségből, amihez hatalmas pluszt ad, hogy megírhattam ezt a könyvet. Keresztes doktor úrral, a talán legnagyobb hazai Borderline-specialistával tervezünk egy csoportot, ami a hozzám hasonlókon segítene. Én ugyan nem vagyok orvos, viszont nagyon jól tudom, mit éreznek. A könyvből származó bevételemet minél nagyobb arányban szeretném arra költeni, hogy más nyelvekre is lefordíttassam. Úgy gondolom, hogy a világon máshol is hiánypótló lenne, annyira nincs szakirodalma a Borderline-nak. Pedig nem győzöm hangsúlyozni: legalább 140 millió sorstársam van.

Interjú: Láng Dávid, fotók: Mervai Márk - szeretlekmagyarország

Két nővér és négy orvos végzi az összes HIV-fertőzött ellátását Magyarországon, a budapesti Szent László Kórházban. Eleinte csak hétfőn és szerdán fogadták a pácienseket, de ma már kevés lenne a heti két nap. Több mint 1600 fertőzöttől kell rendszeresen vért venni, a gyógyszerezést kontroll alatt tartani. Nagy kihívás az orvosoknak, hogy az emberek többsége nem jár szűrésre, ezért minden évben kerülnek végstádiumos betegek hozzájuk. 2016-ban valamivel többen haltak meg Magyarországon AIDS-ben, mint tavaly. A küzdelem világnapján, december elsején beszélgettem dr. Szlávik Jánossal, a Szent László Kórház főorvosával.

 

- Bírják még a terhelést?

- Még igen, de ha a rendszeres ellátásra szoruló fertőzöttek száma kétezer fölé emelkedik, akkor majd el kell gondolkodnunk, hogy milyen feltételek szükségesek. Ha kérhetnék valamit, az egy új ambulancia lenne, bár országos viszonylatban jók a körülményeink. A gyógyszerezés szerencsére világszínvonalú, minden HIV-fertőzöttnek tudunk felírni tablettát. A célja elsősorban a megelőzés, mert aki gyógyszert szed, az már gyakorlatilag nem fertőz tovább.

- Rendszeresen jár nemzetközi konferenciákra, követi az orvostudomány fejlődését. Mi a legutóbbi jelentős újdonság?

- Az, hogy elkezdődik a végleges gyógyítás korszaka. Ma már zajlik azoknak a gyógyszereknek a kipróbálása, amikkel megpróbálják valóban véglegesen kiirtani az emberi szervezetből a HIV-vírust. A jelenleg alkalmazott gyógyszerek napi szedésével bár közel a nullára vihető le a vírusszám, de vannak olyan helyek a szervezetben, ahol megbújik a vírus, ahonnan a jelenlegi szerek nem tudják kiirtani. Ilyenek például a nyirokcsomók, az agy és a here. Ha a páciens abbahagyja a gyógyszer szedését, újra szaporodni kezd a kórokozó a szervezetben. Ha ezekből a búvóhelyekből is sikerülne kikergetni a vírust, az jelentené a megoldást, ezen dolgoznak most a kutatók.

- Magyarországon növekszik a fertőzöttek száma?

- Világszerte összességében nem nőtt, sőt, van, ahol csökkent. Ma már több olyan afrikai térségbe eljut gyógyszer, ahová korábban nem. A jelenlegi gyógyszerekkel kezelt fertőzöttek bár pozitívok maradnak, de nem fertőznek tovább. A legnagyobb járványgócnak Kelet-Európát tekintik a világon, de ez nem azonos Kelet-Közép-Európával, ahol mi élünk. A mi régiónkban, azaz Magyarországon, Horvátországban, Szlovákiában vagy Csehországban alacsony szinten, ezres nagyságrendben maradt a fertőzöttek száma. A nagy járvány, több száz ezer vagy több millió fertőzöttel a szomszédos Ukrajnát és Oroszországot sújtja. Tőlünk keletre az intravénás droghasználat miatt drámai a helyzet. Nálunk egy ideje nem tapasztalhatók komolyabb változások. A magyar fertőzöttek 85 százaléka homoszexuális, 10 százaléka heteroszexuális, és kisebb részben az intravénás kábítószerek fogyasztói.

- Idehaza 2016-ban hány új fertőzöttet szűrtek ki a tesztek?

- Évente 200-300 új esetet regisztrálunk Magyarországon, közülük hárman voltak valóban intravénás droghasználók 2016-ban.

- Igaz, hogy olyanok fertőznek a leginkább, akik nem tudják magukról, hogy fertőzöttek?

- Pontosan. 1630 olyan páciensünk van, akik rendszeres gyógyszeres kezelésben részesülnek. Több mint 90 százalékuk gyakorlatilag nem fertőz. Nem tőlük kell félni, hanem attól a vélhetően két-háromezer embertől, aki már HIV-fertőzött, de mivel nem jár tesztre, magáról sem tudja, hogy hordozza a vírust. Gyógyszeres kezelés nélkül az ő szervezetükben magas a vírusszám. Nem lehet megbecsülni azoknak a számát, akik nem tudják magukról, hogy pozitívak, közülük kerül ki minden évben az a 40-50 végstádiumos AIDS-beteg, akik közül csak minden másodikat tudunk gyógyítani. Végstádiumban a halálozási arány már ötven százalék.

- Pedig rajtuk is lehetett volna segíteni, ha rendszeresen jártak volna tesztre. Ezért fontos, hogy minél sűrűbben járjunk szűrésre?

- Persze, hiszen ha egy teszten kiderül, hogy valaki HIV-pozitív, Magyarországon megkapja a gyógyszereket, amik leviszik a vírusszámot a szervezetben a lehetséges minimumra, és tünetmentesen kezelhető az idejében felismert fertőzés.

- Mit gondol, miért nem járnak sokan mégsem szűrésre? Évente legalább egyszer fontos lenne.

- A legtöbben félnek, hogyha kiderül róluk, akkor kiközösítik a munkahelyükön, elveszítik a munkájukat, elfordulnak a barátai, elhagyja a társa, kiutasítja a családja. Sajnos jogosak ezek a félelmek. Magyarországon szerencsére kevés HIV-fertőzött van, épp ezért viszont az emberek nincsenek tisztában a fertőzés természetével, a kezelési lehetőségekkel. Ezért félnek az emberek a fertőzöttektől, és ezért nem mernek elmenni a legtöbben szűrésre. Emiatt idén valamivel több végstádiumos eset került hozzánk, és többen haltak bele a későn felismert betegségbe, mint korábban.

- Hogyan lehetne rávenni az embereket, hogy járjanak szűrésre? Bírná a jelenlegi rendszer, ha mindenki járna évente STD-vérvételre?

- A civil szféra rendkívül gyenge, pedig ők tarthatnának fenn olyan szűrőhálózatokat, ahol anonim teszteket végezhetnének, akár gyorsteszteket használva. Fontos, hogy név nélkül, ingyenesen, tanácsadással egybekötve történjen ez. Most inkább a rizikócsoport jár szűrésre, a melegek és a kábítószer-fogyasztók. Pedig a heteroszexuálisok közül azok is kockázatnak vannak kitéve, akik nem védekeznek, de ők mégsem járnak szűrésre. Megoldás lehetne, ha Magyarországon is lehetne vásárolni a patikákban otthon használatos gyorsteszteket. Angliában és Franciaországban már elterjedt, remélem, hamarosan nálunk is kapható lesz.

- Nincs az a felvilágosító kampány, ami lépést tudna tartani az internetes pornográfia terjedésével, ahol nem szempont az óvszerhasználat.

- Nem véletlen, hogy egyes nemi betegségek terjedése megduplázódott a közelmúltban. Ilyen a gonorrhea, de a szifiliszesek száma is másfélszeresére nőtt. Ez nem csak magyar jelenség, tapasztalható Európában és Észak-Amerikában is. Egy egész generáció nő fel, aminek tagjai nem használnak gumi óvszert.

- Kizárólag a gumi óvszer használata nyújt védelmet a nemi betegségek ellen azoknak, akik nem monogám kapcsolatban élnek?

- Abszolút. Vannak, akik ennek ellenére nem akarnak óvszert használni. Már törzskönyveztek olyan gyógyszert, aminek a naponta történő szedésével igyekeznek csökkenteni a kockázatát, hogy HIV-fertőzést kapjanak. A csökkenteni szón van a lényeg, kizárni nem lehet a veszélyt. A tökéletes prevenció a gumióvszer használatának és a preventív szer napi szedésének kombinációja lenne, de ha valaki mindig használ óvszert, azzal már eleget tett a saját védelméért. Az új fertőzöttek nekem szinte mindig bevallják, hogy nem használtak gumi óvszert.

Ágy Gábor - euronews

HIV-fertőzöttek és AIDS-betegek

Magyarországon, 2003-2016. I. félév.

Magyar HIV-, és AIDS jelenlét - Ábra

Már nem halálos betegség a HIV-fertőzöttség, és maga az AIDS is kordában tartható – mondta lapunknak dr. Szlávik János, a Szent László Kórház infektológusa, a december elsejei AIDS-világnap kapcsán napilapunknak adott interjújában. A betegség elleni küzdelem jelképe a piros szalag. A rettegett négy betű, azaz az AIDS, a kutatások szerint a múlt évszázad első felétől szedte áldozatait, de hivatalosan csak 1982-ben nevesítették, mint Szerzett Immunhiányos Tünetegyüttest, melyet a HIV, vagyis az Emberi Immunhiányt Okozó Vírus idéz elő.

 

Ahhoz, hogy valaki AIDS-beteg legyen, több tünetnek kell huzamosabb ideig fennállnia. Hazánkban 1985-ben re-gisztrálták az első beteget. Kezdetben a homoszexuálisok betegségének tartották, de ez tévhit: a vírustól senki sincs biztonságban! Az első időszakban influenzához hasonló tüneteket produkál, ezért nehéz a korai diagnosztizálása.

 

 

Két HIV-fertőzött gyerek született idén

– Évenként általában két-háromszáz új HIV-fertőzést diagnosztizálunk. Jelenleg több mint kétezren élnek hazánkban ezzel a betegséggel, de véleményem szerint három-négyezer főre tehető azok száma, akik nem tudnak a HIV-ről. Ők jelentik az igazi veszélyforrást! Ma már ugyanis gyógyszerszedés mellett szinte tökéletesen kezelhető a HIV-fertőzés. A végleges gyógyulás sincs messze! Ha gyógyszert szed a beteg, nem fertőz tovább, élhet szexuális életet, nemzhet gyermeket, és szülhet babát – tájékoztat a főorvos.

– Évente öt-hat kisbabát szoktunk világra segíteni és ami fontos, egészséges babákat. Az idei év azonban más volt. Három kismamáról csak későn, szülés után derült ki a fertőzöttsége és sajnos két baba fertőzötten született. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok nem védekeznek!

Kézfogással nem terjed!

A HIV testváladékok útján, nemi váladékokkal, vérrel, anyatejjel terjed. Fontos tudni, hogy a vírus szabad levegőn elpusztul. A HIV nem terjed a hétköznapi érintkezések során, és megfelelő gyógyszeres terápia mellett biztonságosan élhető mellette szexuális élet is.

 

 

Sokkolt a tesztem

Lívia átlagos huszonéves lány, aki két éve tudja magáról, hogy HIV-fertőzött. Az ijesztő diagnózis óta gyökeresen megváltozott az élete.

– Nem tudom, hogyan és kitől fertőződtem meg, mert voltak felelőtlen szexuális kalandjaim, melyek a nyári fesztiválokhoz köthetőek. Így azt sem tudom, én megfertőztem-e valakit – vallotta be a kilétét óvó fiatal lány, akinek erre minden oka megvan.

– Miután megtudtam, hogy beteg vagyok, elmondtam a legjobb barátnőmnek. Nem kellett volna. Nem mert hozzám érni, sőt még egy helyiségben sem tartózkodni velem. Szinte azonnal továbbadta a hírt. Csak azt vettem észre, hogy elkoptak a barátaim, és munkanélküli lettem. Lívia az átsírt éjszakák után összecsomagolta a bőröndjét, másik városba költözött, új állást és barátokat talált, de a titkát őrzi. Fél, hogy újra kiközösítik. Felvilágosítással a hasonló szituációk elkerülhetőek lennének és a betegeknek nem kellene titkolniuk állapotukat!

 

 

3291-en tudják hazánkban, hogy betegek

2016. szeptember 30-ig hazánkban összesen 3291 HIV-fertőzöttet regisztráltak, közülük 878-an betegedtek meg AIDS-ben. 2016. szeptember 30-ig 175 új HIV-fertőzöttet jelentettek be, s addig nyolcan haltak meg AIDS-ben. Az új esetek közül 64-nél nem ismert a fertőzés módja, a többiek 82 százaléka homo- vagy biszexuális, míg tizenöt százalékuk heteroszexuális úton fertőződött meg, ketten intravénás szerhasználók voltak, és volt újszülött, aki az édesanyjától kapta a vírust – tudtuk meg az ÁNTSZ kommunikációs osztályától.

Még mindig sok a téveszme

A főorvos felhívta a figyelmet arra a statisztikára, hogy az aktív szexuális életet élők között egyre jobban terjednek a nemi betegségek. A leggyakrabban a szifilisz, a gonorrhea, a kankó és a HPV- fertőz! Ezt pedig csak szexuális felvilágosítással és védekezéssel lehet megállítani.

– Az embe­rekben még mindig rengeteg téveszme él a HIV-vel kapcsolatban, és ha valakiről kiderül a betegsége, akkor sok esetben kirúgják az állásából, kiközösítik a barátai, széthull a családja, pedig hangsúlyozom: lehet tökéletes életet élni HIV-vel is! Magyarországon egyébként európiai ellátást kapnak az AIDS- be­tegek.

Beszél a vér

HIV-szűrést ingyenesen és térítés ellenében is lehet végeztetni, akár anonim módon is. A vizsgálat vérből történik.

borsonline