">
Felépülő függő − használja saját magára is a szakkifejezést, s azzal kezdi, bár „kissé diszfunkcionális” családból származik, szülei elváltak,
függősége nem egyismeretlenes egyenlet. Nem lehet valamit behelyettesíteni, amitől megoldódik a képlet.
– Az, hogy valaki hajlamos erre, nagyon sok tényezőtől függ – Sándor a szüleinek válása után édesanyjával és nevelőapjával nőtt fel, családjával viszonylagos jólétben éltek, szüleinek fodrászüzlete volt, munkájuk mellett vele is mindig törődtek. Az odafigyelés mégsem segített azon, hogy belül magányosnak érezte magát. Elvágyódott, folyamatos hiányérzet gyötörte. Jobb, szebb akart lenni, mindenkihez kapcsolódni.
– A suliban népszerű voltam, mégis csak azon rágódtam, mi hibádzik. Például hogy a menő fiúk fociztak, dzsúdóztak, kosaraztak, én pedig akkoriban nem sportoltam. Gyerekkoromban volt egy balesetem, leestem a csúszdáról, csontvelőgyulladásom lett, sokszor műteni kellett a lábamat. Emiatt az általános iskola első osztályát magántanulóként végeztem.
Ma már tisztán látja: ahhoz, hogy alkalmatlannak érezte magát, paradox módon részben éppen a szüleinek óvó, törődő hozzáállása járult hozzá, amit ő játszmákra is sokszor kihasznált.
– Tudtam, mindent megoldanak helyettem, tehetek bármit, ők kihúznak a slamasztikából. Ez a burok nem motivációt adott, hanem rombolta az egómat. Úgy éreztem, semmire sem vagyok alkalmas, nem találtam a helyemet, a lányoknál sincs esélyem, nem szerettem magam. Ez az elégedetlenség a kamaszkorral a gimnáziumban tovább erősödött.
Hiába érdekelte az irodalom, a kultúra, a filmművészet, abban sem tudott kiteljesedni, mert félt. Attól, hogy nem ír elég jól, hogy úgysem vennék fel sehova, például a bölcsészkarra, mondjuk filmesztétika szakra. Misztikus dologként tekintett a felsőoktatásra, meg sem próbálta a felvételit. Már érettségi előtt az utcán lógott, az akkori Felszabadulás téren gyülekező punkok társasága vonzotta.
– Gimiben is úgy buliztam, hogy elmentem a falig. Nem mondhatom, hogy rendszeresen ittam, de ha ittam, akkor nagyon sokat, nem volt önkontroll. Ezek a srácok hozzám hasonlóak voltak, ugyanolyan zenéket szerettünk, megtaláltam velük a közös hangot.
Így történt, hogy érettségi után egy idegenvezetői szakképesítéssel nem dolgozni vagy továbbtanulni, hanem anyagozni kezdett.
– Volt egy lány, akibe nagyon beleszerettem. Vele használtam először kábítószereket – innen egyenes út vezetett a lejtőn a tizenöt évnyi „drogkarrierhez”. Számtalan rendőrségi ügy, több elvonókúra, zárt osztályos tartózkodás is volt.
Alapvetően opiátfüggő vagyok, de szépen lassan minden meglett a speedtől kezdve a kokainon át az esetenként napi negyven Xanaxig és heroinig.
A függés első pár évében édesanyjával és nevelőapjával élt. A nyolcvanas években drogozni nem volt pénzkérdés, könnyen megoldotta, hogy meglegyen az adagja, pláne, hogy önfenntartásra sem kellett költenie.
– A szüleimmel minden fázison átmentünk, amelyen ilyenkor szokás. Hazudozások, lebukás, sikertelen elvonókúrák, lopás. Amikor a nagyszüleim temetésére is részegen mentem, már súlyos volt a helyzet. Ez volt az egyetlen problémamegoldási mechanizmus, amit ismertem: magamba fordulni, elkábítani a fájdalmat. Az, hogy felnőjek vagy felelősséget vállaljak bármiért, akkor még fel sem merült bennem.
Azon túl, hogy tompította a fájdalmat, Sándor szerint a kábítószer és az ital megadta neki azt az önbizalmat, ami mindig is hiányzott belőle. Legyőzhetetlennek, jóképűnek, szerethetőnek érezte magát, tudott csajozni.
– Később, amikor már árultam a drogot, menőnek is gondoltam magam. Úgy éreztem, vagyok valaki, kontrollálhatok másokat, hisz rajtam múlik, adok-e valakinek.
Sándor kapott egy kis házat a szüleitől, és elköltözött otthonról. Ekkor szűnt meg az a minimális gát, ami még volt benne. Így már otthon is kontroll nélkül tudta szúrni magát. Az önálló élettel indult be a kereskedés.
– Emlékszem, milyen jó érzés volt pörgetni a bankókat a kezemben. Forgótőke volt, nem sok maradt az enyém, mégis elképesztő hatalomérzéssel járt.
Elég sok pénz fordult meg nálam, az akkori magyar átlagkereset sokszorosát szedtem össze sefteléssel és drogterjesztéssel. Mégsem lehetett soha annyi, amennyit ne tudtam volna anyagra elkölteni.
Miközben Sándor azt hitte, ő már valaki, környezete több mint lehangoló volt. Ki-be járkáltak az emberek a lepukkant házban, anyagoztak, miközben forrt a máktea.
– Úgy is mondhatjuk, én voltam a kiskakas a szemétdombon.
Attól is menőnek éreztem magam, hogy taxival hozatom a mákot. Pitiáner, nem?
Mint a függőknél általában, Sándornál is a „látszólag nagyon sokat ad” szakasszal kezdődött, majd jött a „rengeteget elvesz” fázis. Beszélgetésünk alatt ezt akkor hozza fel, amikor felidézi: ebbe a környezetbe született, akkori, szintén drogfüggő párjától ma 27 éves lánya.
– Szerencsére a nagyszülőkkel nőtt fel, most próbáljuk javítani a viszonyunkat, alakítani a kapcsolatot.
Az anyagozással töltött évek alatt sok nő megfordult Sándor életében. A szex is egyfajta addikcióvá vált, de sokáig egyetlen nőnek sem volt maradása mellette.
– Egy függőnek mindig is a választott kábítószere az igaz szerelme.
Ez a szerelem pedig testi leépülést, másoktól való függést, kínos helyzeteket, kilátástalanságot és durva ürességet hoz.
Na meg összetűzéseket a hatóságokkal. Sándornak szerencséje volt, szülei mindig segítettek rajta. Nem került sosem börtönbe, felfüggesztettel megúszta. Amivel mindig kapott egy utolsó utáni esélyt a függőség.
− Áh, még ezt bevállalom, még ezt megcsinálom, majd utána leteszem. Addig nem lett vége, míg én nem vetettem véget neki. Ehhez pedig nálam az a lány kellett, aki miatt drogozni kezdtem.
Sándor ekkor már súlyos beteg volt, vénái, fogai is tönkrementek. A szerek kismilliomodik kombinációja sem hozott már semmilyen hatást − eljött az élet-halál válaszútja, beütött egyfajta vegetatív állapot.
– Ekkor jelent meg az a lány, akivel kezdtem, és aki azóta már tiszta lett. Azt mondta, velem álmodott, megkereste a szüleimet, így jutott el hozzám. Kezembe nyomott egy számot, hogy hívjam fel, különben megdöglök. Sándor így került a komlói Leo Amici drogrehabilitációs intézetbe, és 27 hónapot töltött ott.
Ez volt az első hely, ahol tartani kellett a kereteket, nem tudott csalni. Több olyan terapeuta is dolgozott ott, aki korábban függő volt, vagy közelről ismerte a függősséget, rögtön tudták, min töri a fejét, nem tudta átverni őket.
Sándor azt mondja, itt tanult meg közösségben létezni, felvállalni, ha rosszat tett, nemet mondani úgy, hogy közben előzékeny marad, elviselni, ha nem nála van a kontroll, ha valami nem úgy történik, ahogyan azt ő elképzelte.
Amikor kijött, 36 éves volt, nulláról kellett kezdenie az életét. Lakása volt, de munkája, egzisztenciája, releváns szakmai tapasztalata nem. Egy rövid logisztikai munka után szállodai recepciós lett.
− Az első munka nem nekem való volt, de nagyon hasznos tapasztalat, amiért hálás vagyok. Ez volt az első, amit magamnak intéztem, a cég vezetőjét még Komlón ismertem meg. A lánya is ott volt beteg, ahol én.
A recepciós állás sem vált be, Sándor fejlődni szeretett volna, tanulni, változatosabb munkát végezni. Mindig is társasági ember volt, a Komlóról való távozás után sokan megkeresték, függők és hozzátartozóik egyaránt, hogy segítsen nekik, adjon tanácsot. Ezt élvezte, és érezte, jó is lehetne benne. Csernus Imre egyik előadását hallgatta – neki kliense is volt egykor –, amikor eldöntötte, megkérdezi tőle, tudna-e neki segítő munkát javasolni. Csernus ajánlotta neki a Magadért Drogmentességet Védő Alapítványt, ahol aztán több mint tíz évig dolgozott.
Később − negyvenévesen − már elég önbizalmat gyűjtött ahhoz is, hogy felvételizzen az ELTE szociális munkás szakára, majd idővel a SOTE addiktológiai konzultáns szakát is elvégezte. Hat évet dolgozott abban a drogrehabilitációs intézetben is, talpra állt, majd két évig „csoportozott” büntetés-végrehajtási intézetekben is.
– Itt találkoztam olyanokkal is, akikkel együtt voltunk Komlón, de nem tudtak lejönni a szerről, feladták az elvonót. De legalább élnek. Sokan meghaltak azok közül, akikkel régen együtt használtam.
Ő, úgy fest, mostanra megtalálta a helyét. Huszonhét éves nagylánya mellé érkezett egy hétéves kislány is, felvette a kapcsolatot féltestvérével, évek óta stabil párkapcsolata van. Komlóra, gyógyulásának helyszínére, amit második otthonának hív, azóta is évente többször visszajár. Szakmailag elismerik, az Addikt.hu magánpraxisa mellett cikkeket publikál, a Nyírő Gyula Kórház addiktológiáján és az Orczy Félúton Alapítványnál csoportfoglalkozásokat tart. Rendszeresen sportol, és nemcsak másokon, de magán is folyamatosan dolgozik: önsegítő csoportokba és egyéni terápiára jár. Na meg szórakozni is szeret, teljesen józanul. Amikor arról kérdezem, nehéz-e egy részegekkel teli koncertet végigbuliznia, azt mondja, nem. Addig marad, ameddig jól érzi magát, figyel az érzéseire, olyan zenéket hallgat, amelyek drog nélkül is működnek, olyanok társaságában, akik szintén nem „használó függők”.
– Egyedül te tudod megcsinálni, de te egyedül nem tudod megcsinálni.
Utolsó kommentek