Ma már Magyarországon is egyre kevésbé kérdés, hogy a nemünk milyen meghatározó az életminőségünk és a mozgásterünk tekintetében. Sőt, már azt is egyre kevesebben vitatják, hogy mindez tipikusan a nők kárára történik, mert a nemek közti egyenlőtlenségek egy hierarchikus társadalomban válnak valósággá, és így leképezik a férfiak előjogain alapuló, általános alá-fölérendeltségi viszonyokat. Legfeljebb vannak, akik szerint ezzel semmi gond nincs.

Forrás: kaposvarmost.hu

Arról viszont már jóval kevesebb tudásunk van, a hogy nemi hovatartozáson alapuló egyenlőtlenségek hogyan fonódnak össze más társadalmi hátrányokkal – például a származással, a bőrszínnel, a szexuális orientációval, a fogyatékossággal vagy az osztályhelyzettel. A társadalomtudományos szakirodalom ezt az összefonódást interszekcionalitásnak nevezi (az angol intersection szó alapján, ami kereszteződést jelent) és először Kimberly Crenshaw afróamerikai jogász kezdett el foglalkozni a jelenséggel és következményeivel a ’80-as évek végén. Crenshaw írásaiban rámutatott azokra a fekete nők által megtapasztalt igazságtalanságokra, amelyeket sem a nőjogi szakpolitika, sem az etnikai diszkriminációval foglalkozó politika nem ismert fel, így kezelni sem tudták őket.

Ehhez hasonló módon, a szegénységben élő nők is számtalan olyan nehézséggel kell, hogy megküzdjenek – a világ minden táján, így Magyarországon is –, amivel sem tehetősebb nőtársaik, sem a szegénységben élő férfiak nem szemebesülnek. És mindez sok esetben más társadalmi hátrányokkal is rendszerszerűen összefonódik – például a megfelelő politikai intézkedések hiányában a roma származás és a fogyatékosság is komoly szegénységi kockázatot jelent ma Magyarországon, ezért egy roma vagy egy fogyatékos nő különösen súlyos nehézségekkel kell, hogy megküzdjön a mindennapjaiban.  

Mivel ezeket az egyenlőtlenségeket a társadalmaink termelik ki és tartják fenn (ha nem élnénk társadalmakban, akkor ezek csak különbségek volnának és nem egyenlőtlenségek), ezért társadalmi felelősség a velük szembeni fellépés. Vagyis a társadalom által fenntartott intézmények és a választott politikusok feladata volna, hogy felszámolják őket. A valóságban azonban nagyon sokszor épp ennek az ellenkezője történik: pontosan azok az intézmények és döntéshozók súlyosbítják tovább a sokszoros hátránnyal küzdő nők elnyomását,  amelyek eredetileg az ő érdekükben jöttek létre.   

Hogyan kezeli a nők szegénységét a magyar állam?

A magyar állam tulajdonképpen egészen kiterjedt szociális ellátórendszert működtet, ami névleg a szegénység csökkentését célozza, sőt, bizonyos elemei kifejezetten a szegénységben élő nők problémáira adnak választ (például anyaotthonok a lakhatási szegénységgel küzdő nők számára). Csakhogy ez az intézményrendszer leginkább a bürokráciát tekintve kiterjedt, a finanszírozása és az általa nyújtott szolgáltatások színvonala annyira alacsony, hogy a rendszer a gyakorlatban nem képes ellátni a feladatát. Az elnyomás különböző formáinak egymásba fonódása miatt pedig a szegénységben élő nők különösen kiszolgáltatottak ennek az intézményrendszernek, sőt, sok esetben épp ezek az intézmények fokozzák tovább a kiszolgáltatottságukat.   

Ez néhány esetben már a jogszabályok szövegében megmutatkozik. Például a munkanélküliek ellátását szabályozó törvény előírja, hogy csak akkor lehet valaki jogosult álláskeresési járadékra, ha mindent megtesz azért, hogy munkát vállaljon, de még az állami foglalkoztatási szerv sem tud számára megfelelő munkahelyet ajánlani. A törvény értelmében egy munkahely akkor megfelelő, ha „a munkahely és a lakóhely közötti naponta – tömegközlekedési eszközzel – történő oda- és visszautazás ideje a három órát, illetve tíz éven aluli gyermeket nevelő nő és tíz éven aluli gyermeket egyedül nevelő férfi álláskereső esetében a két órát nem haladja meg.” Vagyis a munkanélküli nőktől minden esetben elvárja a jogalkotó, hogy elsősorban ők feleljenek a családban nevelkedő gyerekekért, míg a férfiaktól ezt csak akkor várja el, ha egyedül nevelik a gyereküket – hiszen ha van partnerük, akkor ezt majd nyilván elvégzi ő.

A legtöbb problémával azonban a szociális célú törvények gyakorlati alkalmazásakor szembesülnek a szegénységben élő nők. Például a családsegítő és gyermekjóléti központokban, ahová az esetek túlnyomó többségében akkor is az anyák fordulnak, ha a gyereknek apja is van (márpedig az esetek túlnyomó többségében van neki), mert a társadalmi nemi szerepleosztások ezt diktálják. Ezekben a központokban a nők nap mint nap azt tapasztalják, hogy amire ténylegesen szükségük volna (például anyagi támogatás válsághelyzetben, szociális bérlakás, védelem a bántalmazó partnerüktől), azt a hivatal nem tudja számukra biztosítani (mert az állam nem finanszíroz krízissegélyt, nem tart fenn szociális bérlakásokat és nem működtet hatékony áldozatsegítő intézményeket). Ezért az ügyintézők jobb híján fenyegetéssel, büntetéssel, áldozathibáztatással reagálnak a hozzájuk forduló nők panaszaira. Emiatt pedig ők legközelebb kétszer is meggondolják, hogy felkeressék-e az intézményt, ha bajba kerülnek.  

A lakásszegénységben élő családok számára fenntartott családok átmeneti otthonai (csáok), illetve anyaotthonok többsége nagyon rossz fizikai állapotban van és a tömegszállás jellegükből fakadóan nem biztosítanak méltó körülményeket a lakóiknak. Mindezt tetézi az az elbánás, amit az ott élő nők a mindennapokban tapasztalnak: lekezelően vagy megalázó módon beszélnek velük, szigorú ellenőrzés alatt tartják őket (például benéznek a hűtőszekrényükbe, bekamerázzák a közös helyiségeket), nehezen indokolható szabályokat kényszerítenek rájuk (például azt, hogy nem lehet TV a szobájukban), beleszólnak a mindennapi életük legapróbb részleteibe (abba, hogy mikor szellőztetnek vagy hogyan tárolják az ételt a hűtőszekrényükben), és abba, hogyan nevelik a gyerekeiket (mikor milyen ruhát adnak rájuk, stb.). A lakók magánszféráját a körülményekből eleve adódónál is tovább szűkíti sok helyen a látogatási idő szélsőséges korlátozása – van olyan otthon, ahol heti 1 órányi idősáv van erre kijelölve. Egyáltalán nem ritkaság, hogy a felnőtt lakók is néninek szólítják az otthon szociális munkásait, ami jól mutatja a köztük lévő hatalmi aszimmetriát. Nem csoda, hogy a nők menekülnének ezekről a helyekről, csak nincs hova.

A gyámügyi intézményrendszer nem kifejezetten a szegénységben élő nők problémáinak kezelésére jött létre, hanem a gyerekek, minden gyerek érdekeinek érvényesítése, testi és lelki fejlődésük biztosítása érdekében. A gyakorlati tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a szegénységben élő nők megkülönböztetett bánásmódban részesülnek a gyámhatóság részéről – a lehető legrosszabb értelemben. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy gyereket a családjától elválasztani pusztán anyagi okból nem lehet, a gyakorlatban mégis sok gyereket emelnek ki a családjából olyan okokra hivatkozva, amelyek a család szegénységéből fakadnak (nem megfelelőek a lakáskörülményeik, nincs elég pénzük élelemre vagy tisztálkodószerekre). Miközben a gyerek mindenek felett álló érdekét egyértelműen az szolgálná, ha a hatóság abban támogatná a családot, hogy ezeken a körülményeken változtatni tudjon. Ezeknek az eljárásoknak a lelki és fizikai terheit az esetek legnagyobb részében az anyák viselik: ők könyörögnek a családgondozónak hétről hétre; ők járnak hivatalról hivatalra, hogy rendezni tudják a helyzetüket; ők kuncsorognak adományért a jótékonysági szervezeteknél; ők nyugtatják a gyerekeket, akik már minden csengetésre összerezzenek, hogy nem a tegyeszes autó jött-e hozzájuk; ők dolgoznak három műszakban takarítóként, hogy valahogyan előteremtsék a gyerekek ellátásához szükséges pénzt és ezzel megelőzzék a kiemelést. Mindeközben a családon belüli erőszak áldozatait segítő szervezetek több mint 20 éve nem tudják elérni ugyanezeknél a gyámhivataloknál, hogy a bántalmazó apáknak ne járjon automatikusan, minden körülmények között a gyerekek felügyeleti joga.

Mit lehetne tenni?  

A szegénységben élő nők intézményi elnyomásának felszámolásához elsősorban politikai akaratra volna szükség – olyan döntéshozókra, akik a rájuk bízott közpénzt felelősen használják fel, a rendszerszintű társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását prioritásként kezelve.  

Másodsorban olyan gyakorlati szakemberekre (szociális munkásokra, családgondozókra, ügyintézőkre), akik felismerik a nemek közti rendszerszintű egyenlőtlenségek megnyilvánulásait (mert ez a képzésük része volt vagy önszántukból részt vettek ilyen továbbképzésen) és tenni is akarnak ezek ellen. A mai rendszerben ezek a gyakorlati szakemberek nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a – túlnyomórészt férfi – döntéshozók nem biztosítják a munkájukhoz azokat az erőforrásokat, amelyek révén érdemi segítséget tudnának nyújtani a hozzájuk fordulóknak. És azokat a forrásokat sem, amelyek révén ehhez a lelkileg nagyon megterhelő munkához megfelelő pszichés támogatást kaphatnánk.

De a fenti problémák egy része többletforrások nélkül is kiküszöbölhető volna – ahhoz nem kell pénz, hogy valaki ne alázza meg az ügyfelét, ne kezelje irányításra szoruló gyerekként, hanem tekintse őt egyenlő partnernek, és vegye észre a rendszerszintű problémákat (például ne a nőt vonja felelősségre azért, mert a partnere nem dolgozik, hanem a kormány gazdaságpolitikáját vagy, ha ez a helyzet, akkor a partnerén élősködő férjet vagy élettársat.) Ezek az állapotok a szociális ellátórendszerben csak akkor fognak megváltozni, ha a benne dolgozó szakemberek végre a sarkukra állnak és egymással és az ügyfeleikkel szolidaritást vállalva, kollektív fellépéssel kikövetelik a munkájuk megfelelő elvégzéséhez szükséges eszközöket a jelenlegi hiányosságokért felelős döntéshozóktól. Addig marad az ügyfeleik megfélemlítése, büntetése és megalázása.

És ahhoz sem kellene plusz pénz, hogy a szociális ellátórendszer használatára kényszerülő nőknek megfelelő jogorvoslati és érdekvédelmi lehetőségek álljanak rendelkezésére. Például a csáókban és anyaotthonokban valóban és ne csak névleg működjenek a törvényben előírt érdekvédelmi fórumok, és az általuk felvetett problémákat az intézményvezetők vegyék komolyan és orvosolják. És ezekre az intézményekre is vonatkozzanak ugyanazok a jogorvoslati szabályok, mint a többi szociális intézményre – a jelenlegi szabályozás értelmében ugyanis a szociális törvény hatálya alá tartozó intézmények (például átmeneti szállók) esetében bírósághoz lehet fordulni, ha valaki vitatja a felvétele elutasítását vagy az elbocsátását az intézményből, míg csáók esetében csak a fenntartónál lehet panasszal élni, tehát annál, aki az eredeti döntést meghozta.

Amíg ezek a politikai és szakmai feltételek nem adottak, addig a szegénységben élő nőknek nem marad más lehetőségük helyzetük javítására, mint az egymás iránti szolidaritás jelképes és cselekvő gesztusai, illetve a feladatukat szociális munkás esküjükhöz hűen végző szakemberekárral szemben végzett, elhivatott, tiszteletre méltó munkája. Szerencsére ezekre is nagyon sok példa van ma Magyarországon.

Dósa Mariann, társadalompolitikus 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.