Egy anonim alkoholista vallomása lecsúszásról és felemelkedésről. Pénz, börtön, megváltás.

 

Hát csak erre, erre, itt leülhetünk, ennél az asztalnál nem fog zavarni minket senki. Örülök, hogy eljöttek, János vagyok, alkoholista, én fogom elmesélni maguknak az életemet. Tudják, mi mindig ezt mondjuk, hogy János vagyok, alkoholista, meg Béla vagyok, alkoholista, meg Margit, vagy bárki, mert az ember alkoholista marad, hiába nem iszik, alkoholista marad, amíg él, és ehhez képest lényegtelen, hogy Kissnek, Nagynak vagy Kovácsnak hívják. Néha eszembe jut, hogy Rodinnek nem a gondolkodóról kellett volna szobrot készítenie, hanem arról, aki meg tud inni egy sört úgy, hogy nem iszik egy másodikat utána. Mert az az igazán nagy dolog, higgyék el. Szóval az életem…

Nem is tudom, mit mondjak róla. Hoztak nekem már ételt ötcsillagos szállodában előmelegített tányéron, és ettem kukából a maradékot. Húzattam a cigánnyal a nótámat, és zenéltem az utcán fésűn selyempapírral, csak hogy összekolduljam a kannás borra valót. Loptam, csaltam, hazudtam, betörtem, verekedtem, megjártam a börtönt is, elkövettem mindent, csak hogy inni tudjak. Biztos, hogy hallani akarják mindezt?

***

Fele sem tréfa

Anikó magatehetetlenül feküdt a földön. Vagyis az aszfalton. Feküdt már sokfelé az elmúlt tíz évben, nagyjából azóta ismertük őt, de mínusz öt fokban ez különösen kockázatos. Józsi, a férje hozta ide a házba. Amikor gratuláltunk neki a frigyhez, nevetve csak azt felelte, hogy az özvegyi nyugdíjra hajt. Mindkettejüket kezelték többször pszichiátrián, túlzás lenne azt állítani Józsiról, hogy félkegyelmű, mondjuk nagyjából háromnegyed. Kapják a segélyt, otthontalan alkeszeket szállásolnak el maguknál napi ezer forintért, ebből futja olcsó szeszre, cigire. A kaját hozza az önkormányzat, közös költséget még egyszer sem fizettek. Sosem rajongott értük a lépcsőház, gyakoriak voltak a hangos veszekedések, repült párszor a borosüveg is, meg amikor bedobták az égő csikket a liftaknába, hívni kellett a tűzoltókat. Egészen az utóbbi időkig folyamatosan úton voltak, napjában többször lementek italért, a következő körben visszavitték az üvegeket, aztán elfogyott otthon a dohány, azért indultak el. Mindig a férj ment elöl, a nő két méterre lemaradva tőle követte. Amikor a Google kamerás autója (a street view-s kocsi) végigment a környéken, akkor is éppen tartottak valahova, úgyhogy felkerültek a világhálóra mint az utcakép nélkülözhetetlen részei. Nagyjából ugyanannyit ihattak, de Józsi kétszer akkora, jobban eloszlott benne az anyag. Az ominózus aszfalton elterüléskor is együtt tartottak haza a kocsmából, de Anikó megint lemaradt, Józsinak meg nem tűnt fel, hogy egyedül megy fel a lifttel. Amikor szóltunk neki, hogy ugyan jöjjön már vissza, s kanalazza össze becses nejét, mielőtt odafagy a járdához, hamar ott termett.
– Nem megmondtam, hogy ne papucsban gyere, mert elesel!? – zárta rövidre a helyzetet József, majd mindketten eltűntek a kapualjban.
Ahogy házunk két furcsa szerzete, úgy gyakran a humor tárgya minden, ami az alkohollal kapcsolatos. Legtöbb anekdotánkban közös elem az a szókapcsolat, hogy „jól berúgtunk”. Talán két olyan fogalmat ismerünk még, amelynek az iváshoz (piálás, hörpintés, kortyintás, poharazás, szittyózás, kamillázás stb.) mérhető mennyiségben él szinonimája a magyar nyelvben, de ezekre most inkább ki sem térünk.
Pedig a szeszhelyzetnek fele sem tréfa. Miközben a legtöbb orvos egyetért abban, hogy napi egy pohár minőségi vörösbor kifejezetten jót tesz egészségünknek, de a sörrel való alkalmi vesemosás is belefér, ma körülbelül minden nyolcadik felnőttnek komoly problémája van a mértékkel. A posztszovjet térségben valóságos társadalmi katasztrófát okoz az ivászat, de múlt év végén egy hollandiai kutatás tizenhét nyugat- és közép-európai államot vizsgálva arra jutott, hogy a bevont országok közül arányaiban nálunk halnak meg legtöbben alkohol okozta betegségekben. A rotterdami Erasmus University Medical Center munkatársai szerint legalább minden tizedik halálesethez köze van a szesznek, de óriási a társadalmi rétegek közti különbség: minél alacsonyabb státusú valaki, annál nagyobb az esélye, hogy az italozó életmód jelenti majd a vesztét. (Persze számos hasonló kutatás létezik, de a végkövetkeztetés egyikben sem sokkal kedvezőbb.) Zacher Gábor januárban tett kijelentése, hogy hamarosan egymillió alkoholista országa lehetünk, azóta szinte szállóigévé vált. (Emellett több mint kétmillió nagyivó élhet az országban.) Egy interjúban fel is vetették az ismert toxikológusnak, hogy senkire nem hivatkoztak olyan sokszor a sajtóban az év első napjaiban, mint őrá, mire az amúgy médiafüggő orvos azt felelte: sajnos. A szenvedélybetegségekről nem lehet eleget beszélni és írni, kétségtelen, a gyakran a jó barát színében mutatkozó alkohol lassabb, de alattomosabb gyilkos, mint a még jellemzőbben az alsó (és fiatal) társadalmi rétegekben pusztító szintetikus drogok. Aki egyszer alkoholistává válik, élete végéig az marad, még ha éppen tiszta is.
Az e heti Magazinban Falusy Zsigmond kollégánk egy érintett portréján keresztül mutatja be az ember mélyrepülési képességeit, infografikánkon pedig próbáltuk a legalaposabban bemutatni képek és számok segítségével a realitásokat.
Anikó, Józsi felesége hosszú évek alatt itta el hozományát és a máját. Néhány hónapja halt meg, nem volt öreg, ötven lehetett, bár nyolcvannak festett. Férjét azóta ritkábban látjuk, talán hozzák neki az italt. Nem jött be neki az élet, de a halállal jól kalkulált. (György Zsombor)

 

 

Az egóm volt mindig az én bajom. Hogy mindig csak én, én, én, én. Én legyek a központ, akire felnéznek. A bűnözők között én voltam a legokosabb, az alkoholisták között én jöttem a legmélyebbről, mert nekem állandóan a túlzások kellenek. Hajléktalan koromban egyszer üldögéltünk a többiekkel a Népligetben. Odajön hozzám egy haver, hogy figyelj, megmondom, melyik a te kutyád, kezdi, azzal rámutat egy dán dogra, pedig soha nem látott vele. Mert nekem vagy nincs kutyám, vagy mindjárt muszáj, hogy az enyém legyen a legnagyobb.

Tulajdonképpen inni is így ittam: mértéktelenül. Zsámbékon, a tanítóképzőben kezdődött. Azt szoktam mondani, hogy ott egyszer berúgtam, aztán úgy maradtam. Mivel a főiskolán a legokosabb nem lehettem, elhatároztam, hogy én leszek a legzsiványabb. Kocsmában tanyáztam, az előadásokra nem jártam, ki is rúgtak hamar, úgyhogy elkezdtem dolgozni. Voltam műtőssegéd, lehúztam egy hetet a tatabányai szénbányában, aztán Budafokon tanítottam. Néha a napközi pénzéből loptam el az italravalót, de nem féltem, tudtam, ha bajba kerülök, a szüleim úgyis kifizetik a tartozásomat. Akkoriban nagyon szerettem családlátogatásokra járni. Amint beléptem az ajtón, már kérdezték is, hogy a tanár úr mit iszik, én meg mondtam: amit adnak. Talán akkor még nem voltam alkoholista, csak rengeteget ittam. Ezt azért gondolom, mert amikor börtönbe kerültem, odabent azért még kibírtam szesz nélkül.

Hogy miért csuktak be? Természetesen az ital miatt. Egyszer egy kocsmában kártyáztam, és elnyertem valakitől nemcsak az összes pénzét, de még az aranygyűrűjét is. Persze csaltam. Vastag voltam, kitaláltam hát, hogy meglátogatom Cegléden a későbbi feleségemet. Kölcsönkértem egy autót, de már a nagykőrösi csárdánál elakadtam, mulatni kezdtem, úgyhogy mire Ceglédre értem, olyan részeg voltam, hogy a barátnőm nem akart beengedni a házba. Őrjöngeni kezdtem, beültem az autóba, összevissza száguldoztam, és karamboloztam egy motorossal. Én megúsztam, de neki amputálni kellett a bal karját. Egy évre és két hónapra ítéltek.

***

Amint kiszabadultam, rögtön megnősültem. Talán nem lepi meg magukat, ha azt mondom, nem volt jó a házasságunk. Eljártam otthonról, ittam, sorra adogattam el az asszony cuccait, előbb az irhabundáját, aztán az ékszereit. Az apósomnak volt egy kis földje, onnan csöveket hordtam el, és ha végképp nem volt pénzem, boltokból loptam. Hat hónap után aztán összeálltam az egyik helyi szálloda tulajdonosnőjével. A feleségem majdnem beleőrült. Tudják, kis város Cegléd, mindenki ismer mindenkit, ha valami ilyen történik, hát az országra szóló botránynak számít. De engem nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Ott laktam a szállodában, ihattam kedvemre, úrnak éreztem magam, nagyképűsködtem, csúcsra járt bennem az egó.

Amikor beleuntam ebbe, visszamentem a feleségemhez, de továbbra is mindenféle nőkkel öszszefeküdtem. Nem tudom, miért, de nekem egyszerűen buják a gondolataim. Ha én egy nőt látok az utcán, egyből vetkőztetni kezdem magamban. Ezért is szerettem elvonóra járni: mert ott vagy az ápoltakkal, vagy az ápolónőkkel előbb-utóbb öszszejött valami. Voltam én ugyanis ekkortájt vagy ötször elvonón. Ha kitört valami miatt a balhé, bevonultam oda, kivártam, amíg elülnek a hullámok, aztán kijöttem, és ott folytattam, ahol abbahagytam. Most azt gondolom, nem akartam én igazán leszokni a szeszről, nem volt hozzá elég erőm. Még nem értem el a medence alját. Mert tudják, olyan ez, mint amikor valaki fejest ugrik a vízbe. Ha eléri a feneket, onnan már el tudja lökni magát, és hamar a felszínre ér, de ha csak valahol a víz alatt kapálózva próbál felfelé indulni, kutya nehéz dolga van.

***

A feleségemtől végül tizenkét év házasság után, épp a rendszerváltás környékén váltam el. Végre szabad voltam, nem kellett senkinek megfelelnem. Szóval kedvemre ihattam. Egy ideig a budakeszi vadaspark mellett, egy étteremben dolgoztam felszolgálóként, de innen egy év után kirúgtak, mert rájöttek, hogy dézsmálom a készleteket, és együtt mulatok a vendégekkel. Ekkoriban már ismertem pár bűnözőt a budapesti éjszakából, és egyszer az egyikük szólt, hogy kellene valaki, aki egy betörésnél figyel, és az autót vezeti.

Így kezdődött a bűnözői karrierem. Eleinte csak sofőrködtem, később saját csapatot szerveztem. Több tucat betörésben vettem részt, dőlt hozzám a lé, két kézzel szórtam a pénzt. Volt, hogy eszembe jutott, leugrok a Balatonhoz halat enni. Ahogy leérek, bemegyek az étterembe, szól a zene, engem meg elkezd birizgálni valami, hogy ez így nem jó, csak nekem húzzák azok a cigányok. Kiálltam hát a partra, őket meg beküldtem a vízbe térdig, hogy onnan játszanak, egyedül a nagybőgős kapott felmentést. Hát ilyen voltam én. Néha arra gondolok, nekem tulajdonképpen dzsentrinek kellett volna születnem, akinek az az egyetlen dolga, hogy eligya a családi vagyont.

Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

 

Ebben az időben kezdtem el Fradi-meccsekre járni. Persze itt is rögtön kitört belőlem a mértéktelenség: nemsokára már az edzéseket, sőt a futóedzéseket is megnéztem, belekeveredtem a kemény magba, cigányokra, buzikra vadásztam. Csak verekedtem és ittam, ez volt az életem. Egyszer például elkísértem a válogatottat Svédországba. Már indulás előtt elkezdtem inni, aztán ittam a repülőn, a stadionban és ittam a visszaúton, úgyhogy amint megérkeztünk Ferihegyre, rögtön az egyik újságosbódéhoz mentem, vettem egy Nemzeti Sportot, hogy megnézzem, mit játszottunk. Komolyan mondom, nem emlékeztem az eredményre, pedig kint voltam a meccsen.

***

Aztán hamar vége lett ennek is. Megbuktam, fél évet voltam előzetesben, végül úgy úsztam meg a büntetést, hogy vádalkut kötöttem. Szép kifejezés ez, vádalkut kötni, pedig csak arról volt szó, hogy beköptem valakit. Ezután kicsit visszavettem a tempóból. Ez azt jelentette, hogy biztosítási csalásokat követtem el, gépkocsikat lízingeltem, aztán eladtam őket, és bejelentettem az ellopásukat.

Közben volt még egy munkahelyem, amin csak nevetni tudok: egy ital-nagykereskedésben dolgoztam sofőrként. Kecskére káposztát, mondhatnák, és igazuk lenne. Addigra már hat autót törtem össze, hatszor vették el a jogosítványomat, kétszer ültettek belém Esperalt, tudják, azt a kapszulát, amelyre ha ráiszik az ember, iszonyú rosszul lesz. Szóval a sofőrködésről kezdtem mesélni… Rengeteget kerestem, mert folyton csaltam. Viszek mondjuk ötven rekeszt leadni, de százat íratok be. Vagy vételezek háromszáz üveg piát, és csak kétszázat ír fel a raktáros. Neki csúsztatok ilyenkor egy kis pénzt, a különbözetet meg eladom. Hirtelen iszonyú sok pénzem lett, volt, hogy napi százezer forintot hoztam össze. Mivel folyamatosan ittam, már vezetni sem tudtam, ezért felvettem egy embert, tellett rá. Ő volt a sofőr sofőrje. Ez így ment egy évig, és amikor kiderült az egész, mert azt tudtuk, hogy ki fog derülni, nem nagyon bántam: valahogy beleuntam ebbe is.

***

Marcus Goldson

 

Az volt tehát a kérdés, hogy mihez kezdek most. Dolgozni nem nagyon akartam, bár őszintén szólva erőm se lett volna hozzá, mert ekkoriban már keményen ittam. A pénz, amit összecsaltam, kifolyt a kezemből, albérletet nem tudtam fizetni, néha egy-egy nőmnél húztam meg magam, haza viszont nem akartam menni. Ötvenöt éves leszek, de ha otthon vagyok, az anyám még mindig rám szól, hogy mossak kezet evés előtt, vagy ne igyak annyi kávét, mert az nem tesz jót nekem. Kávé! Mintha ez lett volna a legnagyobb bajom! Szóval töprengtem egy darabig, végül beköltöztem egy hajléktalanszállóra. Öt évig vegetáltam ott, de nem tetszett ez az élet, biztosan kitalálták már, miért: mert odabent nem ihattam kedvemre.

Így kerültem az utcára. Itt aztán azt csinálhattam, amit akartam, társadalmon és törvényen kívül éltem. Eleinte bolti lopásokból tartottam el magam, később azonban már a boltba sem engedtek be, mert úgy néztem ki. Akkor maradt a kéregetés. A rendőr nem igazoltatott, mert rühes voltam, az emberek inkább dobtak valami pénzt, csak ne vegzáljam őket. Volt, hogy az úttest közepén ültünk le kártyázni, megállt miattunk a forgalom, egyikünk pedig egy kalappal járt körbe az autósoknál, hogy még mindig kell egy kicsi, különben nem megyünk arrébb.

Ekkor már nem tudtam létezni alkohol nélkül. Két liter kannás bor volt reggel az induló adagom. Az első két decit rögtön kihánytam, a második kettő kétesélyes volt: vagy bennem marad, vagy jön ki az is. Egy liter után már lábra tudtam állni, a második után pedig elkezdhettem kéregetni. Talán mondanom sem kell, hogy ebben is jó voltam. Megáll például egyszer egy kabrió a pirosnál, én meg odamegyek mosolyogva, hogy főnök, maga is fedél nélkül? Hát az ilyenek hozták a pénzt.

Csakhogy azért ez kemény élet volt, és éreztem, hogy egyre csúszom lefelé. Éreztem? Ez azért túlzás. Eljutottam arra a pontra, hogy csak annyit éreztem a világból, hogy nyáron meleg van, télen pedig hideg. Egy telefonfülkében laktam az Újpest-Központ metrómegállóban. Balról a második volt az enyém. Szóval egyre gyengébb lettem, már kéregetni sem tudtam, csak feküdtem a földön napokig, rühesen, tetvesen, összeszarva. Néha meg akartam halni, de még az öngyilkossághoz sem volt erőm. Egyik nap aztán találtam hatvan forintot a zsebemben. Kivételesen nem alkoholt akartam rajta venni, hanem odavánszorogtam az egyik működő telefonhoz, és tárcsázni kezdtem. A szüleimet hívtam.

***

Kétezertizenhárom március tizenötödike volt. Azóta hiszem, hogy azon a napon évről évre csak azért lobogózzák fel az országot, mert az én leszokásomat akarják megünnepelni. A szüleim mindenesetre azonnal értem jöttek, hazavittek, lemosdattak, lefektettek. Az ital nélkül töltött első éjszakámon azt hittem, hogy a szekrények betörők, és ki akarnak rabolni. Kihívtam a rendőröket, anyám majdnem frászt kapott, amikor hajnaltájt becsöngettek a lakásba. A szüleim ezután két napig ültek az ágyam mellett, miközben én deliráltam.

A negyvenkettedik napon elmentem az anonim alkoholisták gyűlésére, és azóta tiszta vagyok. Az első évben hétszáz összejövetelen voltam, azt mondogattam, hogy a leszokás az én új függőségem. Mert most már józannak kell maradnom, józannak, bármi áron. Néha például eszembe jut, hogy ölnék-e embert csak azért, hogy ne igyak többet. Mármint mi történne, ha így vetődne fel a kérdés. Komolyan mondom, nem tudom, melyiket választanám, a gyilkosságot vagy az ivást.

Nem akarok sokat mesélni az anonim alkoholistákról, ha akarják, úgyis utánaolvasnak. Nekem olyanok a gyűléseik, mint cukorbetegnek az inzulin: szükségem van rá, különben meghalok. Tudom, százszor hallottak már ilyet, de én tényleg más ember vagyok, mióta találkoztam velük. Három éve elengedtem az akaratomat, cserébe viszont működtetni tudom az életemet. Elkezdtem például méhészkedni. Megcsináltattam a fogamat, és most a szüleimnél lakom ugyan, de sokáig béreltem egy kis lakást. Nem tudom elmondani, milyen felszabadító érzés volt, hogy saját postaládám van. Nekem postaládám! Értik? Hogy ha keres a postás, hát megtalál, és bedobhatja a leveleimet. Mert ezentúl levelet is kaphatok. Aztán életemben először elmentem szavazni, és vettem bérletet. Valósággal rácsodálkoztam arra, hogy van közlekedés a föld alatt is. Mondjam még tovább? Nem mondom. Szerintem értik így is.

***

Nem tudom, van-e Isten. Nekem sokáig egy kilincs volt az, ahhoz imádkoztam, hogy le merjem nyomni, be merjek lépni azon az ajtón, amely mögött segítséget kérhetek. Később a gyűlés volt az isten, aztán nem tudom, mi. Még a kilencvenes években egyszer egy évre beköltöztem a péliföldszentkereszti kolostorba, hogy elzárjam magam az italtól. Ott rengeteget imádkoztam, de az ima akkor nem segített rajtam. Tudják, még nem értem el a medence alját.

Viszont most újból imádkozom. Naponta letérdelek, és beszélek hozzá, ehhez a valakihez, aki ha van, akkor fentről figyel minket. Legyen meg a te akaratod, ezt mondom neki, de csakis a tiéd, mert ha az enyém teljesül, abból mindig rettenetes dolgok származnak. És ha rá gondolok, hát megszáll valami nyugalom. Vallásos viszont nem vagyok. A vallás azoknak való, akik félnek a pokoltól. Én viszont ismerem a poklot. Tudom, milyen. Voltam ott. Megjártam.

 

Ha segítség kell
Az anonim alkoholisták társasága a 06 (1) 251 0051-es telefonszámon (15–18 óráig), illetve az info@anonimalkoholistak.hu ímélcímen érhetők el (postacím: 1536 Budapest, Pf. 258).

 

 

Falusy Zsigmond - mno

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr1412313733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása