Honti Linda szívesen mesél az életéről. Azt mondja, azért, hogy reményt adjon másoknak: a legmélyebb gödörből, a csikkszedegetős-üvegvisszaváltós nincstelenségből, a hajléktalanságból is van kiút. 

 

 

Harmincnyolc éves vagyok, alkoholista. Kamaszkorom óta iszom. A szüleimnek nem kellettem. Édesapám azt mondta, azért, mert lány vagyok. A nevelt fiait jobban szerette nálam. Másfél éves voltam, amikor elváltak a szüleim, én anyámnál maradtam. A gyerekkoromból arra emlékszem, hogy folyton ide-oda passzolnak a felnőttek. Kezelhetetlen voltam, nem bírtak velem, sok verést kaptam, amit szégyelltem. Hol itt csöveztem, hol ott, nagymama, anyu barátnője fogadott be időnként. Anyukám levetett ruháit, cipőit hordtam, akkor is, ha több számmal nagyobbak voltak, mint az én méretem.

Lefelé a lejtőn

Az ital miatt gondjaim lettek a középiskolában. Nem jártam be, csavarogtam, bandáztam. Egy tanárnő nyúlt utánam. Nagyon sokat segített. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, inkább érzem édesanyámnak őt, mint a szülőanyámat. Neki köszönhetem, hogy leérettségiztem.
Tizennyolc évesen eljöttem otthonról, egy tatabányai önkormányzati telekre költöztem albérletbe. Volt rajta egy kis ház, de fűteni nem tudtam rendesen, téli éjszakákon befagyott a víz a tálban az asztalon. De legalább volt fedél a fejem felett. Aztán már az se: az önkormányzat visszavette a telket. Nem értem miért, azóta is ott áll üresen, le se bontották a házat rajta.

A tanárnőnek köszönhetően lett hivatásos jogosítványom, de nem alkalmaztak teherautósofőrként, mert nő vagyok, és mert voltak zűrjeim az ivás miatt. Számítógépszerelő végzettségem is van, azzal se találtam munkát. Nem nagyon hitték el, hogy nő létemre érthetek a gépekhez. Mivel már nem volt lakcímem, nem vettek fel más állásba se. Hiába próbáltam, nem tudtam megkapaszkodni.

 

Gödörben aludtam és buszmegállókban

Az emberek nem tudják, miért olyan nehéz kikeveredni a hajléktalanságból. Ha az embernek nincs lakcímkártyája, semmit sem tud intézni. Minden hivatalban, rendelőben kérik, de a munkerőfelvételnél is. Ahol egyébként semmi esélyed, ha rongyokban, mosdatlanul mész. Pénz nélkül viszont nem tudsz albérletet kivenni, mosni, ruházkodni. Ha nincs címed, kivet a társadalom, és csak keveseknek sikerül talpra állni.

Az ezredforduló környékén én öt vagy hat évig éltem az utcán.
Nem volt társam, egyedül kóboroltam, nagyon nehezen engedek közel magamhoz valakit. Hogy féltem-e egyedül? A magamfajtáktól nem kellett, hajléktalan nem bánt hajléktalant, legalábbis engem békén hagytak. De éjjel sokszor megvertek a buliból hazafelé tartó részeg vagy drogos fiatalok. Úgyhogy a belvárost kerültem, inkább a külvárosban bóklásztam vagy az erdőben kerestem egy gödröt, ahova behúzódhatok a hideg ellen.

A fázás volt a legrosszabb. A tüdőm nem gyógyult meg azóta sem, asztmás vagyok, de a gyógyszereket nem tudom kiváltani, nagyon sokba kerülnek. Hogy miért nem mentem be egy szállóra? Mert oda nem lehet piásan menni. Alkohol nélkül viszont nem lehet kibírni ezt az egészet. Leginkább a szégyent, hogy hajléktalan vagy. Abból éltem, amiből a sorstársaim. Szedtem az üres üvegeket, a csikkeket –sodortam belőlük cigarettát, amit eladtam pár forintért, így lett mondjuk zsemlém. Csereberéltem az utcán a talált dolgokat a többiekkel. A mai napig összeszedek különben minden újrahasznosítható dolgot jövet-menet, megtanultam, miből mit lehet csinálni.


Megfogták a kezem

Az egészségem akkoriban nagyon megromlott. Többször megpróbáltam véget vetni az életemnek. Reménytelennek láttam a helyzetemet. Nem akartam így élni tovább. Volt, hogy az utcán szedtek össze a mentők.
Aztán egy régi barátnőm segített. Nála laktam egy ideig. Aztán kaptam kölcsön egy nyaralót, csak a rezsit kellett fizetni. Azt is csak utólag, amikor már lett keresetem.

Az a szerencsém, azért élek még, mert az utolsó pillanatban mindig utánam nyúlt valaki. Sosem felejtem el, volt egy férfi, egy ismerős, aki a legnehezebb időkben odaadta a teherautóját, amikor nem volt úton, hogy lakjak abban, ne legyek az utcán. És semmit nem kért cserébe!
Vannak jó emberek, nekik köszönhetem az életemet.

Miután fedél lett a fejem felett, a következő megoldandó feladat az volt, hogy találjak állást. De lakcímem még mindig nem volt, hisz bejelentkezve nem voltam oda, ahol meghúztam magam. Akkoriban kerültem kapcsolatba egy egyházzal, egy indiai vallással. Van egy főiskolájuk, ahol azt mondták nekem, mindegy honnan jössz, ki vagy, szeretettel fogadunk. Úgyhogy újra iskolás lettem, és egy közösség tagja, ami nekem óriási boldogság. A társaimtól ruhákat kaptam, így már fel is tudok rendesen öltözni, ha dolgozni megyek. Mert diákigazolvánnyal végre tudok munkát vállalni. Most árufeltöltő vagyok egy áruházban. Ötvenezer forint körül keresek egy hónapban.

Házikó, kis piros autó és díj

Félretettem annyit – mert spórolni azt nagyon megtanultam – hogy vettem Tatabánya határában egy telket, rajta egy picike épülettel. Hát nem éppen palota, tizennyolc négyzetméter (a Földhivatal szerint nem is létezik, és egyelőre nincs annyi pénzem, hogy szemléztetni kihívjam őket, szóval lakcímkártyám továbbra sincs), nincs benne víz, csatorna, de főzni, fűteni tudok. És lett egy autóm is, tizenkilenc éves, de a lényeg, hogy megy, és gyönyörű, és piros, és nagyon örülök neki. Mivel vezetek, könnyebb józannak maradni is.

Óriási utat tettem meg, de még nagyon sok a tennivalóm. Nem lesz könnyű talpon maradni, tudom. Mert, ha jön a szomorúság, ha jönnek a gondok, nehéz megállni, hogy ne igyak. De kitettem a falamra a díjat – merthogy a Terézanyu pályázaton én kaptam a „Legyőzhetetlen” kategória díját! – és az átadó ünnepségen készült képet, amelyen a gyönyörű Dobó Kata mellett állhattam, aki felolvasta az írásomat. Micsoda élmény volt! Olyan izgatott voltam, hogy bár farkaséhes voltam, egy falat sem ment le a torkomon a banketten. Pedig isteni ételek voltak. De nem akartam, hogy azt higgye bárki, én enni mentem oda!

Ha elbizonytalanodom, ha meginog a hitem önmagamban, csak odanézek a falra, és összekapom magam. Le kell gyűrnöm a démonokat, túl kell lépnem a múlton! Hiszem, hogy szép lassan feljebb és feljebb tudok kapaszkodni. Lesz fürdőszobám, internetem, finom ételeket fogok főzni a konyhámban és igen, talán még egy olyan gyönyörű, magassarkú cipőm is lesz, mint amilyet Kata viselt a Miniszter félrelép című filmben. Hű, szabad nekem ilyen dologra vágyni egyáltalán?  

Kurucz Adrienn - Kiskegyes 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr37448882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása