Egy Londonban élő barátunk hívta fel a figyelmünket arra a rovatra a The Guardian-ben, amely egy évek óta futó, népszerű cikksorozat volt. Ebben az anonim sorozatban egy nő írt a házasságáról,  amelyben  férje egy felépülő alkoholista. Zömmel a családi életükről írt,  tisztára mint a Szabó családban. Volt hogy a férj elköltözött, aztán vissza, tiszta volt, majd újra ivott, rehabra be, rehabról ki,  s közben sok személyes kérdés és dilemma kihangosítva az író feleségtől. Az asszony a  nehézségeit, felfedezéseit, örömeit írta meg a család felépüléséről. Sajnos tavaly november elsején véget ért a sorozat, amely kb. 5 évig ment sikerrel. A cikkgyűjtemény itt található.

Innen jött az ötlet, hogy Emília is megírja a saját  történetét az ő felépülő házasságukról. A történet valós, a szereplők neveit megváltoztattuk.

Jelenetek egy felépülő házasságból

Két kamasszal élek együtt, mindketten 16 és fél évesek. Az egyik a lányom, Zsuzsi,  a másik a férjem.  Gábor felépülő alkoholista. Úgy is mondhatnám, hogy ma, amikor ezt írom, éppen 6069 napja nem ivott egy korty alkoholt sem.

Mindkettőnk életében meghatározó volt 1998 nyara -  bár akkor még nem tudtunk egymásról - két új élet kezdődött. Ő júliusban lement az AA-ba, az Anonim Alkoholisták közösségébe, én augusztusban anya lettem. Nem nagyon hiszi el nekem, de én tudom, hogy láttam őt még előző életében, ráadásul pont azon a nyáron, az akkor még létező tabáni Ráckertben támasztotta a pultot. Nekem akkor már nagy hasam volt és talán éppen zsíros kenyéréért álltam sorba. Néztem a gyűrött, barázdált fejét, szeretem azokat az arcokat, amiknek van történetük. De a tekintetét nem álltam sokáig, mert volt valami benne, ami megszólaltatta bennem a vészjelzőt. Nem tűnt részegnek, de józan sem volt. Az emlékemben a fogai között szívott át valami töményet, cinizmus és szomorúság keveréke volt a szemeiben.

Sok év eltelt, mire újra találkoztunk. Addigra én már a drogszakmában dolgoztam, ő meg magán, rendületlenül. Ha Gábornak igaza van és mindennek rendelt ideje van, akkor nekünk a Főnök jókor írta fel a másikat. Az a 30 év, amit változó intenzitással végigivott, nem tette őt alkalmassá arra, hogy tartósan és közösen tervezzen bárkivel is, hogy felelősen elköteleződjön. Mikor újra találkoztunk, már mindketten vágytunk erre a kölcsönös kegyelmi állapotra. Nem tudom, hogy azoknál a vegyes pároknál, akik közül az egyik felépülő szenvedélybeteg és nincs a homlokára írva, ott mi a jellemző, vagyis a megismerkedést követően a másik mikor lesz beavatva, hogy mi is a helyzet. De felteszem, a többség nem azzal kezdi, hogy „szia, az elmúlt évtizedekben ittam, mint a gödény, elvesztettem mindent, majdnem belehaltam, de nyugi, most már jól vagyok!”  Igaz, kulturális viszonyaink közepette, amikor a tejfakasztótól a halotti torig végigiszunk gyakorlatilag mindent, túl sokáig titokban tartani sincs értelme a tényt. Vezetek, gyógyszert szedek, fáj a fejem, még ma dolgoznom kell, jó, jó, de meddig és mi végre? Mivel mi szakmai vonalon ismerkedtünk meg, én az első perctől tudtam, hogy Gábor honnan jön és merre tart. A „véletlenek” sorában az csak egy bónusz volt, hogy addiktológiai konzultáns hallgatóként még az államvizsgámon is a 12 lépéses anonim közösség bemutatását húztam, évekkel előtte. Tudtam mi az, hogy valaki gyűlésre jár, résztvettem már gyakorlatként is olyanon, nem is egyszer, hallottam a lépésekről és voltak addigra AA-s barátaim is. De ekkor tapasztaltam meg, mit jelent felépülővel élni. Pár perces reggeli meditációk, heti két esti gyűlés a város két pontján, szolgálatok a közösségért, regionális, országos és nemzetközi anonim találkozók, csirkézés. Az utóbbi talán némi magyarázatra szorul. Amikor a lányom először jött el velünk egy nyitott anonim alkoholista gyűlésre, ahol a férjem sokadik AA-s születésnapját ünnepeltük – ennek a közösségben kiemelt rituáléja van,  a biológiai születésnap után megtartani a józan születésnapot is, együtt megünnepelni az elért sikereket - Zsuzsi azt mondta utána, tök jó volt, ő egészen másra számított. Azt képzelte, ez valami szekta-féle talán, ahol csuklyás emberek ülnek és körben égnek a gyertyák. E helyett tök normális arcok voltak, és még az sem látszott rajtuk általában, hogy valaha ittak. Jót röhögtünk ezen a csuklyás képen, tudtuk, hogy ő sem gondolta teljesen komolyan, de azért vettük a jelet, hogy már éppen ideje volt őt is beavatni. Magam meg cukkolásként tettem hozzá a fekete mágia hangulatot idéző képhez, hogy ja, persze, és élő csirkét darálnak közben! Így lett az esti gyűlésekből mi nálunk csak „csirkézés”. Csirkézni annyira természetes mifelénk, mint ahogy Zsuzsihoz feljárnak a barátnői, és több kiló csipsz és csoki puding elfogyasztása közben, képesek vihogva végignézni egy 24 órás szerelmesfilm maratont, vagy hogy anya meg minden héten háromszor elmegy reggelente futni, és előre jegyzi  az éves eseménynaptárban, hol és mikor teheti próbára magát, női csoportot szervez maga köré, mert neki az jó, neki arra van szüksége. Csirkézni annyi tesz, mint magunkra szentelni rendszeresen figyelmet, időt, megállni, megvizsgálni, ha kell akkor újratervezni, józanul továbbmenni. Lépésről lépésre, akár 12 lépésben, mint azokban az anonim spirituális programokban, amelyeknek ősét két amerikai alkoholista találta fel, Bill és Bob, a piás tőzsdeügynök és az orvos.  Az önsegítő módszer lényege pedig a támogató sorsközösségben és a folyamatos önvizsgálatban rejlik. A közösség tagjai rendszeresen megosztják egymással a felépülésük során szembejövő nehézségeiket, és ugyan tanácsot szigorúan nem adnak, történeteik őszinte megosztásával rengeteget nyújtanak egymásnak. Mi, a „normik”, ebben a folyamatos önismereti úton levésben igazán csak tanulhatunk tőlük! A felépülés persze nem egy diadalmenet, és talán mi egészen különleges helyzetben vagyunk, hogy már Gábor józan életében találkoztunk. Az általános tapasztalat az, hogy az a házasság, ahol az alkoholista fél józanodni kezd, csak úgy éli túl a változást, ha férj és feleség együtt tartanak a felépülésben is. Családi betegség, mondják a szakemberek, és családi felépülés, mondatja velünk a gyakorlat…

Nekem a férjem azt szokta mondani, az életében első helyen a Felépülése, a Józansága áll. Ennél több, ennél nagyobb megerősítés nekem nem kell. Amíg józan, addig mi boldogok lehetünk, addig minden problémával szembe tudunk nézni, és minden esélyünk megvan rá, hogy el is bírjunk velük. Azt is tőle tudom, hogy ha Csak a mai napért teszünk, akkor minden rendben lesz, és a másnapok is élhetőek lesznek…

Emília

egy Felépülő felesége

Az Anonim Alkoholisták közösségéről és gyűléseiről további információk elérhetők itt:

http://www.anonimalkoholistak.hu/ 

kékpont 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.